1939. augusztus 23-án Moszkvában Vjaszcseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos és Joachim Ribbentrop aláírta a két ország közötti megnemtámadási szerződést. A hír sokkolta a világot, hogy a két egymással ideológiai alapon szembenálló hatalom milyen könnyen és gyorsan meg tudott egymással egyezni.

A paktum nem a semmiből született meg 1939 augusztusában. A nyugati hatalmak Csehszlovákia szétverése (1938-39) után nem akartak (volna) tovább engedni a náci Németországnak. Látható volt ugyanakkor az is, hogy Hitler következő célpontja Lengyelország lesz. Az angol és francia kormányzat azonban határozottan kiállt Lengyelország mellett, ugyanakkor látták, hogy a lengyel határok sérthetetlenségéhez szükség van a Szovjetunió támogatására is. Így 1939. április 15-én angol-francia-szovjet tárgyalások kezdődtek Moszkvában, amelyek augusztus 21-én teljes kudarcba fulladva zárultak. Az ok: a nyugati hatalmak egyszerűen nem kívánták Sztálin „kéréseit” figyelembe venni.

Ekkor lépett színre Ribbentrop, aki Moszkvába utazott és pillanatok alatt tető alá hozta a német-szovjet megállapodást, bár jegyezzük meg: a szovjet-német kapcsolatok már a ’20-as évektől kezdődően kiválóak voltak. A szerződés nyilvánosságra hozott része értelmében:

1. a felek tartózkodtak az egymás ellen irányuló minden erőszakos akciótól, minden támadó cselekménytől és minden támadástól, akár külön, akár más hatalmakkal együtt;
2. a felek tartózkodtak olyan katonai szövetséghez csatlakozni, illetve olyat támogatni, amely a másik ellen háborús cselekedeteket hajt végre.

A felek szintén rögzítették, hogy minden felmerülő vitás kérdést békés úton rendeznek, s hogy folyamatos marad a kapcsolat a két ország között. A szerződés 10 évre szólt, s értelemszerűen a felek akaratából meg lehetett hosszabbítani.

Az egyezménynek azonban volt egy titkos záradéka is, amelyben a két nagyhatalom rögzítette érdekszféráinak elhatárolását, vagyis felosztották egymás között a Szovjetunió és Németország közötti területet. Ennek értelmében:

1. a balti államok (Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia) területén a majdani szovjet-német határt Litvánia északi határa alkotja majd, elismerve Litvániának a vilnai (vilniuszi) területhez fűződő érdekét;
2. a lengyel államhoz tartozó területeken Németország és a Szovjetunió érdekszféráját hozzávetőleg a Narev, a Visztula és a Szan folyók vonala határolja el;
3. egy független lengyel állam további fenntartásának kérdését a további politikai fejlemények során fogják a felek tisztázni, barátságos megegyezés útján;
4. Délkelet-Európa vonatkozásában szovjet részről hangsúlyozták érdeküket Besszarábiát illetően, német részről hangsúlyozták a teljes politikai érdektelenséget ezeken a területeken.

A Baltikumban, Lengyelországban és Besszarábiában több milliós zsidó közösség élt még ekkor. Nyilván számosan megértették, hogy ez a megállapodás önmagában is veszélyt jelen. Hogy ebből bizonyosság legyen, alig több mint egy hét alatt kiderült: 1939. szeptember 1-én Németország megtámadta Lengyelországot, majd szeptember 17-én a Vörös Hadsereg is megindul a paktumban számára kijelölt területek elfoglalására. A lengyelországi zsidók üldözése már 1939 szeptemberében elindult, majd 1941 júniusa után a golyó általi holokauszt is lényegében a Molotov-Ribbentrop paktumban érintett területeken kezdődött.

Érdemes ugyanakkor azt is rögzíteni, hogy a másik aláíró fél, a Szovjetunió politikai vezetése sem volt mentes az antiszemita politikusoktól. Bár Molotov felesége zsidó volt, s a pártvezetésben ott volt Lazar Kaganovics is, de maga „Gazda”, vagyis Sztálin mély antiszemita érzelmeket táplált. Bár ezek egyértelmű és nyílt megnyilvánulásait majd a háború után tapasztalhatta meg a szovjet zsidóság – köztük Molotov felesége is… Amíg azonban tartott a háború a Szovjetunió és Németország között, addig bizony szükség volt a szovjet zsidóságra is.

 

A háború után Moszkva tagadta a titkos szerződés létezését, de lássuk be: a nyugati hatalmak sem akartak feszültséget háborús szövetségesükkel. 1946 áprilisában Molotov utasítására eltüntették a paktum szovjet levéltárban fellelhető példányát. A szerződés egy példánya azonban fennmaradt, méghozzá Németországban. Ribbentrop ugyanis elrendelte, hogy a paktumot másolják át mikrofilmre. Az szerződést tartalmazó tekercset 1945 februárjában Mülhausenben a német külügyminisztérium egyik munkatársa elásta. A háború után, német segítséggel, ezt találták meg az amerikai csapatok, majd 1948-ban Londonban publikálták is.

A titkos záradék léte-nem léte természetesen foglalkoztatta a történészeket, különösen a közép-kelet-európai térségben, habár annak puszta megemlítése is tilos volt. 1989. május 23-án Varsóban egy lengyel-szovjet történész bizottság megerősítette, hogy a titkos záradék valóban létezett. Majd 1990 februárjában Moszkvában a titkos záradék orosz nyelvű gépelt másolatáról mutattak be egy fénymásolatot, majd 1992 októberében az orosz nyelvű eredetit is megtalálták az SZKP archívumában.

Az Európai Parlament 2009 áprilisában állásfoglalást szavazott meg a totalitárius rendszerekről, és ebben azt is javasolták, hogy a paktum aláírásának dátuma legyen a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja.