Az Arab-félszigetről származnak, onnan indultak el északra, hogy legelőt találjanak nyájaiknak. Már az i. e. II. században elérkeztek a Negev-sivatagba, a Jordán folyó keleti partvidékére, a Sínai-félszigetre és a szíriai sivatagba.
A XIX. században a török hatóságok megpróbálták letelepíteni az Erec Israelben élő beduinokat. Félig-meddig sikerrel jártak: nyáron továbbra is vándoroltak friss legelőket keresve, télen lakhelyeikre húzódtak. A félnomád életmód miatt nem volt könnyű számba venni őket. A brit mandátum idejéből származó, 1946-os adat szerint számukat 57.000 és 95.000 közöttire (sic!) becsülték. Ezekben az években kezdtek áttérni az állattenyésztésről a mezőgazdasági termelésre. Izrael Állam kikiáltása után a földet művelők száma tovább növekedett. A mezőgazdasági területek vitatott tulajdonjoga miatt több ízben konfliktusba keveredtek az izraeli hatóságokkal.
1948-ban, a felszabadító háborúban sokan közülük áttelepültek a Gázai övezetbe, részben a zsidóktól való félelmükben, részben azért, mert nem akarták, hogy az arabok besorozzák őket. A beduinok muszlim vallásúak, ennek ellenére voltak köztük olyanok, akik csatlakoztak a zsidó fegyveres erőkhöz; akkor is, később is nyomkeresőkként utolérhetetleneknek bizonyultak.
Ma a Negev-sivatagban mintegy 278 ezer beduin él; közel 70 ezer a legnagyobb beduin város, Rahat lakója. Izrael északi részén kb. 110 ezren, az ország egyéb körzeteiben pedig további 35 ezren élnek. Hagyományviláguk igen gazdag. Szívélyes vendéglátók – bár nem dúskálnak a javakban –, tisztelik az idegent, de csak egy bizonyos határig. Azt mondják, az arabok általában büszkék, de a beduinokra nézve – nemhiába állítják magukról, hogy ők az igazi arabok – ez fokozottan igaz. Az alábbi kis történet erről tanúskodik.
Egy Musza (1.) nevű beduinról az a hír járta, hogy övé a környék leggyorsabb lova. Valószínűleg ő maga terjesztette a hírt, és mivel enélkül is nagy tekintélynek örvendett szomszédjai körében, senkinek eszébe nem jutott kételkedni benne. Egy szép nap reggelén ismeretlen beduin férfi érkezett Musza sátrához, és tisztességtudón megállt, bebocsátást várva. A híres beduin vendéglátás egyértelmű kötelezettségeket ró a házigazdára: be kell engedni a jövevényt, három napig mindenféle kérdezősködés nélkül vendégül kell látni. Három nap elteltével azonban vagy színt kell vallania: ki ő, honnan jön, hová tart, vagy odébb kell állnia. Musza tudta jól, mi a kötelessége, a sátrába invitálta a férfit, kávéval és reggelivel kínálta. Az este közeledtével felmerült benne a gyanú: talán azért jött az idegen, hogy ellopja az ő messze földön híres lovát? Rossz érzése támadt, de mivel a hagyományok szerint nem kérdezősködhetett, úgy döntött, virrasztani fog, nehogy bekövetkezzen, amitől tart. A vendég bezzeg jól aludt, reggel felkelt és minden kezdődött elölről: kávézás, reggelizés, hallgatás… amíg ismét eljött az este.
Muszát a kialvatlanság még gyanakvóbbá tette, úgyhogy ezen az éjszakán is végig virrasztott. Reggelre minden ugyanúgy volt: kint a két ló – az övé és a vendégé –, a sátorban egy ébredező és egy kialvatlan beduin férfi… Aztán eltelt ez a nap is, ismét este lett. Musza, bármennyire törekedett rá, képtelen volt ébren maradni, ami az előzmények után nem csoda. Elszunnyadt, aztán hajnalban lódobogásra ébredt. Kirohant a sátorból és rémülten látta, hogy gyanúja beigazolódott: a vendég a saját lovát hátrahagyva, a házigazda lovával menekül. Musza felpattant az otthagyott lóra, és üldözőbe vette a tolvajt. Örömmel látta, hogy sikerül csökkenteni a kettőjük közti távolságot, mikor egyszer csak észbe kapott: ha utoléri, ő maga cáfol rá arra, hogy övé a leggyorsabb paripa… Megállította hát az idegen lovát, megfordult, és lehajtott fejjel, szomorúan hazaporoszkált.
Jegyzet
(1.) A Mose (Mózes) név araboknál gyakori változata
