Tisztelt Rabbi, szeretném, ha megmagyarázná, miért van az, ha egy szeretett személy vagy hozzátartozónk elvesztése miatt gyászolunk, akkor a gyászfolyamat során fokozatosan enyhítjük a gyász fájdalmát, viszont a „három hét” gyászidőszakában fokozatosan növeljük a gyász intenzitását. Köszönöm a válaszát.

A Rabbi válaszol:

Amikor valaki veszteséget szenved hozzátartozója elvesztése miatt, akkor a  gyászidőszak tulajdonképpen a sivával/ gyászhéttel kezdődik, amelyben a gyász legintenzívebb cselekedeteit éli meg (a földön ül, nem fürdik, nem foglalkozhat a Tóra tanulásával, stb.), de az idő előrehaladtával a gyász fokozatosan enyhül. Vagyis a siva/gyászhét után a korlátozások egyre kevésbé lesznek intenzívek, ami a következő harminc napban, majd egy évben tovább csökken.

Más szóval, amikor az embert veszteség éri, akkor a veszteséget a lehető legintenzívebben éli meg, és lassan kezdi meg feldolgozni azt, ami történt, ami oda vezet, hogy fokozatosan enyhül a gyászának és fájdalmának a súlya. Ily módon az ember elkezdhet túllépni a szomorú élményen, miközben tiszteleg a veszteség rá gyakorolt hatása előtt.

Jeruzsálem és benne a Szentély lerombolásával és elvesztésének a folyamata pont az ellenkezőjét váltotta ki. Ugyanis ennek a veszteségnek   a tudata a nemzeti pszichébe beágyazódva maradt.   Ezért is van a három gyászhét, mert lassan kell felépíteni a veszteségből adódó   élményt, mert azt akarjuk, hogy a fájdalmunk   intenzitása örökre velünk maradjon. Lassan akarunk elmerülni a gyászfolyamatban, hogy valóban elkezdhessünk kapcsolódni ahhoz, amink volt, és hogy mennyire szomorúak vagyunk, amiért eltűnt. Adja a Mindenható, hogy érdemeljük meg, hogy Jeruzsálem és a Szentély mielőbb újjáépüljön, még napjainkban.

A Rabbi