Mit teszel, ha mindent elértél, ha felemelkedtél a sors vagy a gondviselés által számodra kijelölt karrier csúcsára? Mit teszel, amikor a kor meghosszabbítja az árnyékát, a nap lenyugszik, és a tested már nem olyan rugalmas, vagy az elméd már nem olyan éles, mint régen? Mi tartja fiatalon a lelket akkor is, ha a test nem mindig tart lépést vele?

 

A bibliai esettanulmány Mózes, akiről azt mondják, hogy még élete végén is “szeme éles volt és természetes energiája töretlen” (5M34/7). A mostani parasa elején ezt mondja:

 

וַיֹּאמֶר אֲלֵהֶם בֶּן מֵאָה וְעֶשְׂרִים שָׁנָה אָנֹכִי הַיּוֹם לֹא אוּכַל עוֹד לָצֵאת וְלָבוֹא וַה’ אָמַר אֵלַי לֹא תַעֲבֹר אֶת הַיַּרְדֵּן הַזֶּה:

 

“És szólt hozzájuk: Százhúszéves vagyok én a mai napon, nem bírom többé a járás-kelést, és az Ö-való azt mondta nekem: Nem fogsz átmenni ezen a Jordánon”. (5M31/2)

 

Rási rámutat, hogy a “nem tudok többé” nem azt jelenti, hogy nem volt hozzá ereje. Azt jelenti, hogy már nem volt rá engedélye. Eljött a pillanat, amikor át kellett adnia a vezető szerepét utódjának és tanítványának, Jehosuának. Ő maga is tele maradt erővel, ahogyan arról élete utolsó hónapjában elmondott szenvedélyes beszédei a Devarim könyvében tanúskodnak.

 

Ahhoz, hogy megértsük, mit testesít meg Mózes élete végén, két, egymással szorosan összefüggő fogalom segíthet. Az első Erik Erikson generativitásról alkotott elképzelése, a nyolc életszakasz közül a hetedik. Viszonylag későn az életben, állítja, sok ember perspektívája megváltozik. Elkezdenek az örökségről gondolkodni, arról, hogy mi fogja őket túlélni. A fókusz gyakran áthelyeződik önmagukról másokra. Több időt szentelhetnek a családnak, a közösségnek, a gondozásnak vagy az önkéntes munkának. Néhányan mentorálják a fiatalokat, akik az ő pályájukat követik. Kötelezettségeket vállalnak mások iránt. Felteszik maguknak a kérdést: hogyan járulhatok hozzá a világhoz? Milyen nyomot hagyok azokban, akik utánam élnek? Mi az, ami a világon jobb lett miattam?

 

A második, ehhez kapcsolódó gondolat David Brook második hegy fogalma. A 70 év feletti emberekkel beszélgetve azt tapasztalta, hogy életük korai szakaszában azonosították azt a hegyet, amelyet meg akartak mászni. Konkrét törekvéseik voltak a családdal és a karrierrel kapcsolatban. Volt egy elképzelésük arról, hogy milyenné szeretnének válni. 70 éves korukra néhányan elérték ezt a célt, és boldogok voltak. Másoknak sikerült, csak nem találták teljesen kielégítőnek. Megint másokat a szerencsétlenség taszított le a hegyről.

 

Egy bizonyos korban azonban sokan azonosítottak egy második hegyet, amelyet meg akartak mászni. Ez a hegy nem a teljesítményről, hanem az adakozásról szólt. Kevésbé a külső teljesítményekről (siker, hírnév), mint inkább a belső teljesítményekről szólt. Spirituális, erkölcsi; arról szólt, hogy elkötelezzük magunkat egy ügy mellett, vagy hogy valamit visszaadjunk a közösségnek. Az igazság utáni vágyakozás, mintegy belső hang, gyakran azt súgja: “Valami igazán jót akarok tenni az életemmel”. Ez a második csúcs, amely a későbbi életszakaszhoz kapcsolódik, talán jelentősebbnek bizonyulhat önértékelésünk szempontjából, mint az első hegy ego-vezérelt megmászása.

 

Mózes esete mindezt drámai perspektívába helyezi. Mit teszel, ha már elérted azt, amit korábban egyetlen ember sem tett meg, és amit a jövőben sem fog megtenni? Mózes szemtől szembe beszélt I-tennel. Hűséges szolgájává vált. Kivezette népét a rabszolgaságból a szabadságba, elviselte panaszaikat, elviselte lázadásaikat, imádkozott – és el is érte – megbocsátásukat I-ten szemében. Ő volt az a közvetítő, akin keresztül I-ten csodákat tett és közölte igéjét. Mi más maradt hátra egy ilyen élet után?

 

Legközelebbi barátai és szövetségesei, nővére, Mirjám és testvére, Áron már meghaltak. Tudta, hogy megpecsételődött a végzés, miszerint nem kelhet át a Jordánon, és nem vezetheti a népet útjuk utolsó szakaszán. Nem fogja betenni a lábát az Ígéret Földjére. Áronnal ellentétben, akinek gyermekei örökre örökölték a papságát, Mózesnek együtt kellett élnie azzal a ténnyel, hogy egyik fia – sem Gersom, sem Eliézer – nem lesz az utódja. Ez a szerep a segítőjére és hűséges szolgájára, Jehosuára szállt. Ezek bizonyára hatalmas csalódások voltak, amelyeket a nagy jelentőségű eredmények mellé kellett állítani.

 

Így, amikor Mózes a saját élete végével nézett szembe, mi maradt hátra? A Devarim könyve tartalmazza a választ. Ahogy az első fejezetében olvasható:

 

וַיְהִי בְּאַרְבָּעִים שָׁנָה בְּעַשְׁתֵּי עָשָׂר חֹדֶשׁ בְּאֶחָד לַחֹדֶשׁ דִּבֶּר משֶׁה אֶל בְּנֵי יִשְׂרָאֵל כְּכֹל אֲשֶׁר צִוָּה ה’ אֹתוֹ אֲלֵהֶם: בְּעֵבֶר הַיַּרְדֵּן בְּאֶרֶץ מוֹאָב הוֹאִיל משֶׁה בֵּאֵר אֶת הַתּוֹרָה הַזֹּאת…:

 

“És történt a negyvenedik évben, a tizenegyedik hónapban, a hónap első napján, hogy Mózes szólt Izráel fiaihoz mindenben úgy, ahogy parancsot adott neki az Ö-való, hozzájuk;

A Jordán túlsó partján, Móáb országában hozzáfogott Mózes magyarázni ezt a tant…” (5M1/3, 5)

 

Mózes már nem a felszabadító és csodatevő volt, hanem „Rabbenu”, “a mi tanítónk” lett, az az ember, aki a Tórát tanította a következő nemzedéknek.

 

Ahogyan ezt a Devarimban teszi, az lenyűgöző. Többé már nem egyszerűen a törvényt fogalmazza meg, mint korábban. Megmagyarázza a törvény mögötti teológiát. Beszél I-ten Izrael iránti szeretetéről, és arról a szeretetről, amelyet Izraelnek kell mutatnia I-ten iránt. Egyforma erővel beszél a múltról és a jövőről, visszatekint a pusztaság éveire és előrevetíti az előttük álló kihívásokat.

 

Mindenekelőtt, minden elképzelhető irányból közelítve a témához, figyelmezteti a fiatalokat, akik belépnek és örökölni fogják a földet, hogy az igazi kihívás nem a kudarc, hanem a siker lesz; nem a rabszolgaság, hanem a szabadság; nem a nyomorúság kenyere, hanem a jólét kísértései. Ne feledjétek, mondja újra és újra; hallgassatok I-ten szavára; örüljetek annak, amit Ő adott nektek. Ezek a könyv kulcsigéi, és ezek képezik a legerősebb ellenszert a romlással és hanyatlással szemben, amely az idők kezdete óta minden civilizációt sújtott.

 

Mózes életének ez az utolsó hónapja, amely a mostani parasában csúcsosodik ki, amikor végül átadja a vezetés gyeplőjét Jehosuának, a Tenach egyik legfőbb példája a generativitásnak: nem a kortársaidhoz szólsz, hanem azokhoz, akik majd utánad élnek. Ez volt Mózes második hegye.

 

És talán éppen azok a dolgok, amelyek első látásra csalódásnak tűntek, végül kiderült, hogy szerepet játszottak e nagyszerű élet utolsó fejezetének kialakításában. Az a tény, hogy tudta, hogy nem fogja elkísérni a népet a földre, és hogy nem a fiai követik majd őt, azt jelentette, hogy a következő nemzedék tanítójává kellett válnia. Át kellett adnia nekik a jövőre vonatkozó meglátásait. Tanítványává kellett tennie a népet – és azóta mindannyian az ő tanítványai vagyunk.

 

Mindez erőteljes és potenciálisan életet megváltoztató üzenetet sugall mindannyiunk számára. Bármilyen volt is az eddigi életünk, egy újabb fejezetet kell írnunk, amelynek középpontjában az áll, hogy áldássá váljunk mások számára, hogy megosszuk minden ajándékunkat azokkal, akiknek kevesebb van, hogy továbbadjuk értékeinket a generációknak, hogy felhasználjuk tapasztalatainkat, hogy segítsünk másoknak átvészelni a saját nehéz időszakukat, hogy tegyünk valamit, aminek kevés köze van a személyes ambícióhoz, és sok köze van ahhoz, hogy kedvességgel hagyjunk hátra valamilyen örökséget, amely legalább valakinek jobbá teszi az életét a földön.

 

Innen az életet megváltoztató gondolat: Bármit is érsz el, mindig van egy második hegy, amit meg kell másznod, és lehet, hogy ez lesz a legnagyobb örökséged a jövőnek.

 

Minden olvasónak békés, szép Szombatot!