Gyárnak titulálták, de méretei alapján inkább kisüzem volt, hivatalos nevén: Első Magyarországi Talisz Szövöde. Az 1937-es kiadású Országos mezőgazdasági címtár 75. oldalán ez olvasható róla: „… circa 2.500 drb. taliszt és circa 8.000 négyzetméter fapálcikás rolettát állít elő. 20 munkást foglalkoztat.”
Balkányban üzemelt, azon a 2004-ben városi rangot kapott településen, amely Szabolcs megye nagykállói járásában fekszik, és ahol ma több mint hatezer lakos él. A XIX. század első felében itt volt kezdetben Nagykálló után a járás második, majd később-, miután Újfehértó megelőzte, -harmadik legnagyobb lélekszámú hitközsége. 1944-ben a MILEV adatai szerint a közel ötezer lakosból 458 volt zsidó vallású. Ma – ahogy általában a vidéki kisebb településekre jellemző – egyetlen zsidó sem él itt: a holokauszt után a családok közel felében egyetlen túlélő sem maradt, a visszatértek pedig az évek során elköltöztek.
A tavaly januárban elhunyt holokauszt-túlélő, Rákos Imre, a taliszgyár lassan feledésbe merülő történetének megörökítője több könyvet adott ki a balkányi zsidóságról. A szekér zörgése merre visz? című munkájában ír a keresztény és zsidó lakosok békés egymás mellett éléséről; arról, hogy a zsidók nem egy körzetbe tömörülve, hanem keresztény szomszédjaik között éltek. Néhány kivételtől eltekintve sem ruházatukkal, sem szakállviseléssel nem tűntek ki a falusi emberek közül. Ezzel együtt megtartották a szombatot, peszachkor és az őszi ünnepeken megtelt a zsinagóga. Két hájderban tanultak a gyerekek, volt rituális fürdő, és a rabbilakás mellett egy kisebb imaház is. 1929-ben, balkányi látogatása alkalmával Baltazár Dezső református püspök hosszasan és szívélyesen elbeszélgetett Lichtenstein rabbival, amit a hitközségi tagok nagy megtiszteltetésként könyveltek el.
A maga nemében egyedülálló szövöde létrehozásáról az 1927-ben született Rákos Imre kamaszkorában hallott elbeszélések alapján mesélt. Érdekes lenne kideríteni, honnan szerezték be az imakendőket addig, amíg beindult a gyártás, de erre sajnos nem találtam forrást. Arról sem szól a fáma, vajon a taliszok külföldre is eljutottak-e, vagy csak az országos igényeket elégítették ki. A legenda szerint a merész, ám később sikeresnek bizonyuló vállalkozást az első világháborús hadiárvákról való gondoskodás szándéka indította el. A Balkányban élő zsidók ortodoxok voltak, saját jesivát is működtettek, ami nem kevés kiadással járt. Mesélték, hogy a húszas évek elején, mikor az éves költségvetés tárgyalásánál Lichtenstein Kisziel (Jekutiel) rabbi fokozott igényekkel állt elő, a közgyűlés egyik tagja kifakadt: „Mit gondol rabbi úr, nem vagyunk mi Rothschildok!” Ez a mondat szöget ütött a rabbi fejébe. Összegyűjtötte a hadiárvákat, készíttetett egy csoportképet, amelyet sokszorosítva postázott tehetősebb hittestvéreinek. A mellékelt szövegben megindító szavakkal ecsetelte az árvák keserű sorsát, hangsúlyozva, hogy milyen nemes cselekedetet hajt végre az, aki enyhít nehézségeiken, mégpedig oly módon, hogy adományával hozzájárul szakmai képzésükhöz. Egy-két éven belül összegyűlt a szükséges összeg, amelyből a hitközség saját telkén kialakították a szövödét. A beüzemelésére és a gyártás irányítására szakembert szerződtettek, aki a feladat folyamatos ellátása érdekében Balkányba költözött.
Egyidejűleg három szövőszéken folyt a munka. A betanított munkások mellett foglalkoztattak irodai dolgozót és csomagolót is. Elmondások szerint a balkányi posta csomagforgalmának jelentős részét a taliszgyár bonyolította. Melléküzemágként később ablakroletták és zsinórfonalak gyártásával is foglalkoztak.
A harmincas évek közepén a szövöde ismeretlen okból kigyulladt és teljesen leégett. Valószínűleg jó biztosítást kötöttek rá, mert két év alatt újjáépítették az előzőnél nagyobb és modernebb kivitelben. 1944 tavaszáig, a deportálásig zavartalanul működött, munkát biztosítva húsz ember számára.
A békés egymás mellett élés 1944. április közepén véglegesen megszakadt. Még egy utolsó, nem mindennapi próbálkozás történt a tragédia megakadályozására: dr. Balogh István, a község idős orvosa úgy vélte, félre kell verni a vészhelyzetekben megkongatott harangot, hogy segítségre hívja a lakosokat és meggátolják a zsidók elhurcolását. A lakosság elöljárói azonban – akár félelemből, akár antiszemitizmustól fertőzötten – megtiltották a harangozást, amelynek akkor már valószínűleg nem is lett volna foganatja. A balkányi zsidóságnak mára csak múltja maradt, amelyben kiemelkedő helyet tölt be az Első Magyarországi Talisz Szövöde.
