„És elment Jákob Beér-Sébából, és ment Háránba. Eljutott egy helyre és ott töltötte az éjszakát, mert a nap leszállott… és lefeküdt aludni azon a helyen. És álmodott, és egy létra állt a földön, melynek csúcsa az égig ért, és az Ö-rökkévaló angyalai fel és alá járnak rajta.” (I.Mózes28,11-12)

Ézsau bosszút esküszik az elcsalt áldás miatt. Erre Jákob elmegy, vagy inkább elmenekül testvére haragja elől. Úton, mikor a nap lement, Jákob vett egy követ párna gyanánt, és lefeküdt aludni. A Midrás szerint a többi kő vitatkozni, veszekedni kezdett, hogy melyikükre hajtsa le a fejét Jákob. De az Ö-rökkévaló nem szívlelte a vitájukat, és egy követ csinált belőlük. Jákob álmot látott, amint az angyalok egy létrán az Ég és a Föld között közlekedtek. Az Ö-rökkévaló az álomban megerősíti a korábban kapott áldást, hogy a kiválasztott nép Jákob utódaiból lesz. Bölcseink szerint a felmenő angyalok Kánaán határáig kísérték Jákobot, ott a küldetésük befejeződött, és helyettük jöttek más angyalok, akiknek feladata lett, hogy tovább vigyázzák az ősapa lépteit. Mielőtt azonban tovább indulna, megjelenik neki az Ö-rökkévaló és jóindulatáról biztosítja, és megígéri neki, hogy az a föld, amelyen fekszik, az övé, illetve gyermekeié és utódaié lesz.

Mózes első könyvének visszatérő témája a testvérféltékenység, a testvérek közötti vita, viszály, féltékenység. Lásd Káin és Ábel, Izsák és Jismáél, Ézsau és Jákob. Ebben a hetiszakaszban ismét két testvér történetét láthatjuk, a különbség csupán annyi, hogy ezúttal lánytestvérekét, Leáét és Ráchelét. A két nővér közül Lea az idősebb, Ráchel a fiatalabb. Leáról a Tóra eleinte csak egy tömör megállapítást közöl: „és Lea szemei gyengék voltak”. (1Mózes 29,17).

A Midrás szerint a sok sírástól volt gyenge a szeme. Mivel Lábán két lánya Rebeka két fiának volt szánva, az idősebb az idősebbnek, míg a fiatalabb a fiatalabbnak, ezek szerint Lea Ézsaunak, Ráchel pedig Jákobnak. Lea azért sírt és imádkozott, hogy ne kelljen a gonosz Ézsau feleségének lennie. (Midrás, Beresit Rábá70,16) Lea neve azt jelenti, hogy fáradt, kimerült. Az első benyomásunk egy olyan nőt mutat, aki nem idomul az élethez és a helyzetéhez, és nem fogadja el azt. Szó szerint kisírja a szemét az Ézsauval kötendő esküvő miatt. Ráchelről a Tóra megjegyzi, hogy „szép alakú és szép megjelenésű”. Leával ellentétben ez a kettős szépség harmóniára utal, amelyben a külső és a belső tökéletesség fejeződik ki. Az pedig, hogy apja állatait őrizte és gondoskodott róluk, együttérzésről és törődésről biztosít bennünket. Valószínűleg Jákob is észrevette ezt a fajta kettős szépségét, az összhangot a test és a lélek között, és felismerte, hogy Rá­chel lesz a társa abban a küldetésben, hogy teljességet és igazságot hozzon ebbe a világba.

 

De térjünk vissza a szidrához!

Jákob megérkezik egy kúthoz, ahol rögtön találkozik Ráchellel és egymásba szeretnek.

Ezután Jákob hét évre elszegődik Ráchel apjához, Lábánhoz dolgozni, hogy elnyerje a szeretett Ráchel kezét és feleségül vehesse őt. A hét év csupán egy pár napnak tűnt Jákob számára, mert annyira szerette Ráchelt. Jákob Ráchelt szereti, de Lábán mégis az idősebb lányát, Leát akarja feleségül adni hozzá. A Midrás szerint Jákob már nem olyan jámbor, mondjuk úgy, hogy naiv lélek, mint fiatalkorában volt. Hiszen ne feledjük, mögötte van már az elsőszülöttség „megvétele” és az atyai áldást is ő kapta meg. Talán éppen ezért nem bízik feltétlenül Lábán szavában, és tart attól, hogy nagybátyja esetleg becsapja őt! Ezért Jákob és Ráchel megbeszélnek egy titkos jelet, hogy ha Lábán mégis megpróbálná becsapni, az ne sikerüljön neki, hiszen más nem tudja a titkos jelet, csak ők ketten. Így Jákob úgy gondolta, bebiztosította magát, hogy ne csaphassák be, ám valami közbejött! Ráchel látta, amint az apjuk a nővérét, a sűrű fátyollal lefátylazott Leát vezeti be Jákobhoz. Lábán azt akarta, hogy Jákob Leát vegye el. Ráchel látta, hogy nővére ebben a szituációban megszégyenülhet, ezért elmondta neki a titkos jelet. Jákob éjjel abban a tudatban volt, hogy Ráchel lett a felesége. Azonban a nászéjszaka után kiderül Jákob számára, hogy nem a szép Ráchelt, hanem a nővérét, Leát adták hozzá.

Az egyik kommentár szerint azon a reggelen Jákob kérdőre vonta Leát.

– Hogy tehetted ezt velem? Becsaptál, ez alattomos álnokság!

Mire Lea így válaszolt: „Tőled tanultam! Nem te sétáltál be apádhoz, és tettetted magad a testvérednek, Ézsaunak? Nem öltötted magadra a ruháit? Nem te tetted magadra egy kecske bundáját, hogy annak tettesd magad, aki nem vagy? Nem voltam benne biztos, hogy szabad ilyet cselekednem, de láttam, hogy te megtetted, és ha neked szabad, akkor nekem is!”

Ez volt az a pillanat, amikor Jákob elkezdte meggyűlölni Leát. Amit Lea mondott, az bizony igaz. Mégis akkor miért gyűlölte meg Jákob Leát? A válasz talán, hogy az életben sokszor van választásunk, cselekedhetünk helyesen vagy okosan, de sokszor helyesen cselekedni nem a legokosabb. Sokszor túl őszintének lenni, félreérthetően fogalmazni hatásos, ám esetleg nem kívánatos eredményt is hozhat. Jákob szívét átjárták a kritikus szavak és a szembesítés, ez okozta nemtetszését, talán bizonyos szintű gyűlöletet.

Jákob Lábánt is kérdőre vonja!

„Hát nem Ráchelért szolgáltalak? Miért csaptál be?”

Mit mondott erre Lábán?

„Nem szokás nálunk, hogy a kisebbik lányt odaadjuk az elsőszülött előtt. Ünnepeld végig ennek a lánynak a hetét. Utána hozzád adjuk a másik lányt is a szolgálatért, mellyel majd nálam szolgálsz még hét évet.” (IMózes29,25-27).

 

Jákob az első esküvő után egy héttel Ráchelt is feleségül veszi.

Lea innentől kezdve folyamatosan küzd azzal az érzéssel, hogy a férje nem akarta őt. Élete végéig igyekszik valamilyen módon megszolgálni végre férje szeretetét, szerelmét. A kor szokásának megfelelően arra a következtetésre jut, hogy a legkönnyebben úgy szerezheti meg Jákob szeretetét, ha sok fiút szül. Érzelmi küzdelmeit jól lehet követni abban, ahogyan az egymás után születő fiait nevezi el:

„Lea teherbe esett és fiút szült. Reubennek nevezte el, mert azt mondta: Meglátta az Örökkévaló nyomorúságomat, most már szeretni fog a férjem. Azután ismét teherbe esett, fiút szült, és azt mondta: Bizony, meghallotta az Örökkévaló, hogy milyen megvetett vagyok, azért adta nekem ezt is. És elnevezte őt Simeonnak. Majd újra teherbe esett, fiút szült és azt mondta: Most már ragaszkodni fog hozzám a férjem, mert három fiút szültem neki. Ezért nevezte el őt Lévinek. Megint teherbe esett, fiút szült és azt mondta: Most már hálát adok az Örökkévalónak. Ezért nevezte el őt Júdának.”

Lea nyomorultnak érezte magát, de Ráchel sem volt boldogabb. Így könyörgött Jákobnak: „Adj nekem gyermekeket, különben meghalok!” (I.Mózes30,1).

Ráchelnek ott volt Jákob szerelme, de ő az anyaságra vágyott. Leának ott voltak a gyermekei, de ő szerelemre vágyott. Mindketten arra vágytak, ami a másiké volt, és egyikük sem volt boldog. Mindketten szerették Jákobot, és nagyon szerettek volna gyermekeket szülni neki. Mindketten irigykedtek a másikra. Akkoriban a meddőséget csapásnak tekintették. De Ráchelnek nem született gyermeke. Jákob úgy érvelt, hogy egyedül az Ö-rökkévaló tud Ráchelnek fiakat adni, hogy így Ráchelnek szerepe lehessen ennek az áldásnak a megvalósulásában. Ráchel azonban türelmetlen volt. „Itt van a rabszolgám, Bilha” mondta, „Hálj vele, hogy a térdemen szülhessen, és így nekem, igen, nekem gyermekeim lehessenek általa” (1Mózes 30:2, 3).

Ma talán nehéz megértenünk Ráchel viselkedését, viszont akkoriban elfogadott szokás volt, hogy egy meddő feleség odaadja a férjének az egyik szolgálólányát, hogy örököst szüljön, ezekben az esetekben szolgálólány gyermekeit úgy tekintették, mintha a feleség gyermekei lennének. Amikor Bilha fiút szült, Ráchel örömében felkiáltott: „Az Ö-rökkévaló a bírám volt, meghallotta szavam, és fiút adott nekem”. A gyermeket Dánnak nevezte el, mely név jelentése, bíró. Nyomorúságos helyzetét ő is feltárta az Ö-rökkévalóhoz imádkozva. Amikor Bilhának megszületett a második fia, Naftali, melynek jelentése, küzdelmeim, Ráchel ezt mondta: „Hevesen küzdöttem nővéremmel, és győztem is!” Ez a két név a két vetélytárs közötti viszályra utal (I.Mózes30,5-8).

Amikor Ráchel odaadta Bilhát Jákobnak, talán úgy gondolta, az imáival összhangban cselekszik. De az Ö-rökkévaló nem így akart neki gyermekeket adni. Ebből levonhatunk egy tanulságot. Nem szabad türelmetlennek lennünk, ha valamit kérünk az Ö-rökkévalótól. Elképzelhető, hogy másképp válaszol az imánkra, mint ahogy azt mi gondoljuk, és akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Hogy ő se maradjon le, Lea is odaadta a szolgálóját, Zilpát Jákobnak. Tőle született Gád, és Áser. Egy eset rávilágít, hogy milyen vetélkedés folyt Ráchel és Lea között. A mandragórabogyókról volt szó, melyeket Lea fia, Rúben talált. Erről a gyümölcsről úgy vélték, hogy elősegíti a fogamzást. Amikor Ráchel kért belőle, Lea keserűen ezt mondta: „Talán kevesled, hogy elvetted tőlem a férjemet, most már a fiam mandragórabogyóit is elvennéd?” Egyesek szavaiból arra következtetnek, hogy Jákob többet volt Ráchellel, mint Leával. Ráchel láthatta, hogy jogos Lea sérelme, mert így válaszolt: „Hát akkor háljon veled ezen az éjjelen a fiad mandragórabogyóiért.” Amikor aznap este Jákob hazament, Lea közölte vele: „Most velem fogsz hálni, mert bizony bérbe vettelek a fiam mandragórabogyóiért”. (I.Mózes30,15-16). Leának született egy ötödik és egy hatodik fia is, Iszakár és Zebulon. Ezek után kijelentette: „Férjem végre el fog fogadni, mert hat fiút szültem neki” (I.Mózes30,17-20).

A mandragórabogyók azonban nem segítettek. Amikor hatévnyi házasság után Ráchel végre teherbe esett, és világra hozta Józsefet, az azért volt, mert az Ö-rökkévaló megemlékezett róla, és válaszolt az imáira. Ráchel ekkor már kijelenthette: „Isten elvette gyalázatomat!” (I.Mózes30,22-24).

Jákob tizennégy évet töltött el Háránban és most már haza kíván térni, de Lábán maradásra bírja, ezúttal juhokat ígérve neki munkája fejében. Lábán időről- időre kísérletet tesz, hogy rászedje, becsapja vejét, de Jákob vagyona egyre csak gyarapszik. Húsz év után Jákob titokban elhagyja Cháránt, attól tartva, hogy Lábán meg akarja majd akadályozni távozását a családdal és a vagyonnal, amiért pedig keményen megdolgozott. Lábán üldözőbe veszi Jákobot, ám az Ö-rökkévaló egy álomban óva inti őt, hogy ne ártson vejének. Lábán és Jákob szövetséget kötnek egy összehordott kőrakás mellett, majd Jákob tovább folytatja az útját haza.

A zsidó esküvőről pár szóban

Furcsának tűnhet, de a Tóra a házasságon kívüli kapcsolatok közül ismeri az ágyas fogalmát is. Erre a kapcsolatra példa Ábrahám és Hágár, vagy akár Jákob valamint Bilha és Zilpa esete. A T’nachban is olvashatunk ilyen kapcsolatokról, például Salamon királynak 300 ágyasa volt. A Tóra a többnejűségről is beszámol, mely általános gyakorlat azokban az időkben. Több felesége volt Jákobnak, Lea és Ráhel személyében, akik ráadásul még testvérek is voltak. A Szináj-hegyi kinyilatkoztatás után azonban már az ilyen típusú kapcsolatok tiltásáról olvashatunk. „Nőt a nővére mellé el ne vegyél!”(III.Mózes18,18)

A Talmud már egyértelműen rosszalja a több feleséget egy házasságban. A XI. században Rábbénu Gersom hozott egy rendeletet, mely szerint zsidó férfi csak akkor vehet még egy feleséget a másik mellé, ha az elsőtől nem tudna elválni, mert az nem ura cselekedeteinek, például gyógyíthatatlan elmebeteg, és e rendelkezés alól három különböző országbeli 100 rabbi írásbeli felmentést adott, miután a férj az asszony élete végéig gondoskodott annak ellátásáról és kezeléséről. Egyéb esetben tilos a több feleség, be nem tartása kiközösítést, azaz cheremet von maga után.

Magyarországon 1894 óta csak polgári házasságkötés után lehet egyházi esküvőt tartani.

Az egyházi esküvőt kizárólag rabbi vagy rabbihelyettes vezetheti le, mert ők rendelkeznek anyakönyv-vezetési joggal. A házasságkötést be kell vezetni az anyakönyvbe! A Misna szerint a házasság érvényességéhez szükséges, hogy két tanú előtt menjenek végbe az alábbiak:

• Kinján (vétel, megszerzés), egy aranygyűrű jelképezi, melyet a férj ad feleségének. A gyűrűt a férj húzza fel felesége jobb kezének mutatóujjára
• Stár (okirat), ez a ketubá (házasságlevél), melyben a férj kötelességei és a feleség jogai vannak leírva, két tanú által hitelesítve
• Jihud (elkülönülés, együttlét), a férj és a feleség elvonul egy szobába néhány percre és ez az első együttlétük.

A Tóra adása előtt nem volt ennyire „bonyolult” a férfi számára az asszonyszerzés, mert elegendő volt egyszerűen az együtthálás, a szexuális együttlét megtörténte is. A Tóra átvétele után a felsoroltak közül, melyek jelenleg is érvényesek, egy is elég a nőnek a férfihez rendeléséhez, szenteléséhez, tehát a házassághoz.

Eljegyzés – Éruszin

Az eljegyzés hivatalos, a vallási törvények előírta részét napjainkban az esküvőn, a chupá, jiddisül chüpe, alatt tartják. Ez az elterjedt, a megszokott, mondhatjuk, hogy az általánosan bevett gyakorlat. De vannak olyan, főleg hagyományőrző közösségek, ahol külön tartják az eljegyzést és külön az esküvőt, akárcsak a Misna idejében, amikor a két szertartás még elkülönült egymástól. Két különböző időpontban, ámde meghatározott időn belül tartották azokat. Ezekben a közösségekben az eljegyzés a családok közötti írásos egyezmény aláírását és a feltételek megbeszélését jelenti. Ebben az iratban szó esik a hozomány mértékéről, a büntetéspénz fizetéséről, ha az eljegyzés felbontatik, és természetesen az esküvő időpontjáról. Szokás, hogy ilyenkor az örömanyák eltörnek egy tányért.

Ennek több magyarázata van: emlékezés a Szentély pusztulására, illetve, ahogy ebből a tányér darabjaiból sem lesz újra tányér, úgy ez az eljegyzés se menjen szét. Néhol a tányérdarabokat szétküldték a rokonságnak, jelezvén, hogy az eljegyzés megtörtént, és nemsokára következik az esküvő. De a hajadon lányok is raktak el maguknak belőle, remélve, hogy hamarosan őket is eljegyzik majd. Az eljegyzett menyasszony minden tekintetben a férjes asszony státuszába került. Viszont ebben a szakaszban a leendő férj és feleség még nem vállalta egymással szemben a házassági levélben (kötubá) foglalt házastársi kötelezettségeket, még tilos volt házastársi kapcsolatra lépniük egymással. Még külön éltek, úgy, hogy a menyasszony szülei házában maradt. Ebben az időben az eljegyzés olyan lekötöttséget jelentett, hogy azt felbontani csak válólevél (get) adásával lehetett és lehet, hiszen a szabályok ma is ugyanazok, mint a régi időkben.

 

Esküvő – Hátuná

Az eljegyzési okiratban megjelölt vagy a szülők közötti megállapodásnak megfelelően kitűzött esküvői napot megelőző szombaton reggel a vőlegény elmegy a zsinagógába, ahol aliját kap a Tórához. Utána bejelenti, hogy mikor is lesz pontosan az esküvőjének napja. A jelenlevők megdobálják cukorkával, mandulával, dióval. A cukor jelentése, hogy édes legyen az élete, a manduláé, – mely először virágzik és hoz termést -, ez az jelenti, hogy minél előbb következzék be a gyermekáldás. A dió (egoz) betűinek számértéke pedig megegyezik a jó (tov) szó számértékével, így jelzik, hogy minden jót kívánnak az ifjú párnak.

 

Az esküvő napjának kitűzésekor sok mindenre kell figyelni! Nézzünk pár példát!

Nem tartunk esküvőt szombaton, ünnepnapon, böjt és gyásznapokon. Az ómerszámlálás ideje alatt, kivéve Lág báómert. A gyászos három hétben, de a tíz bűnbánó nap alatt sem. Általában az esküvő napja a keddi nap, mert a hagyomány szerint az egy kivételesen jó nap, hiszen a Tórában ezen a napon kétszer is olvashatjuk, hogy jó. Az esküvő (hátuná, hászene) napján a vőlegény és a menyasszony is böjtöt tart, úgymint Jom Kippurkor, a test sanyargatásával jelzik, hogy régi, eddigi életük bűneit megbánták és most már együtt fognak új életet kezdeni. A chupá (chüpe), vagyis az esküvői baldachin négy farúdra erősített bársony, díszes selyem, brokát, de van ahol egy tálitot tesznek rá. A szertartást a szabadban vagy zsinagógában tartják.

A chupá alá a vőlegény fehér kitliben fog állni, mely jelentheti a tisztaságot és az új élet kezdetét is, de előtte még egy fontos dolga van a menyasszonyszobában! A menyasszonyszobában öltöztetik a menyasszonyt, majd valaki lefátyolozza (bedekkolja) az arcát. A közösségek szokása szerint ezt megteheti a vőlegény vagy a rabbi, de akár a menyasszony édesanyja is. Ha nem a vőlegény fátyolozta le az arát, akkor meg kell néznie majd az arcát, mert nem szabad megesküdnie, amíg nem látta az arcát. Lásd, Jákob történetét! A fátyolozásnak több oka is van. Egyes magyarázatok szerint a hajadonok jelzése volt ez a zsidóságban (második házasságnál már nincs fátyolozás). Más magyarázat szerint ekkortól veszi oltalmába a leendő férj majdani feleségét. A néphit szerint pedig megakadályozza a szemmelverést!

Miközben ezek az előkészületek zajlanak, addig a két tanú aláírja a házasságlevelet, a ketubát, és a házassági anyakönyvet, melybe a rabbi vagy rabbihelyettes már bevezette a házasulandók adatait. A chupá alá a vőlegényt általában a két örömapa, a menyasszonyt a két örömanya kíséri, ahol a két örömanyával a menyasszony körbejárja a vőlegényt.

Természetesen több magyarázat van a körbejárás szokására és annak számára is:

• egyszer, „mert nő környékez férfit”
• háromszor, mert az a mondat, hogy „Ha egy férfi elvesz egy nőt…” háromszor szerepel a Tórában
• hétszer, mert ennyiszer szerepelnek a „férfi elvesz egy nőt” szavak a T’nachban, illetve a teremtés hét napjára emlékezvén.

Én hétszer jártam körbe a férjemet, de örültem, hogy rajtam kívül más is számolta a köröket! Mert én bizony beleszédültem, amikor a bűvkörébe kerültem! Mint már említettem az esküvő része az eljegyzés, amelynek áldásaival kezdetét veszi a szertartás, mely áldások után az ifjú pár iszik a közös pohárból. Ezek után a vőlegény (hátán) elmondja az előírt mondatot:

„Háré át mekudeset li be’tábáát zu ke’dát Mose ve’Jiszráél!” azaz

„Nekem vagy szentelve e gyűrű által Mózes és Izrael vallása szerint!”

Utána a menyasszony (kálá) jobb keze mutatóujjának első percére felhúzza a gyűrűt. Ennek a szokásnak a háttere, hogy ez az ujj a legerősebb, és ha behajlította, maga felé vonta az ara, akkor megvalósult a kinján, a megszerzés, a gyűrű átkerült a birtokába. A gyűrű szimbolizálja az élet körforgását, melynek a házasság az egyik állomása. A gyűrűt a vőlegénynek saját pénzen kell megvennie. Nem szabad kőnek díszítenie azt, mert nehogy kiderüljön az esküvő után, hogy a kő hamis. Egy gyönyörű aranygyűrű tökéletesen megfelel erre a célra!

 

A gyűrű felhúzása után a szertartás vezetője felolvassa a ketubát, arameus és magyar nyelven is, vagy azon a nyelven, amelyen biztosan megért az ifjú pár. A ketubá a feleség tulajdona, ezt úgy is jelzik, hogy a hátán a kálá jobb kezébe helyezi, aki megint csak maga felé húzza, így valósul meg a kinján (a megszerzés). A ketubában részletezve vannak a férj kötelességei, köztük az anyagi kötelezettségek is (válás, megözvegyülés esetére is), az asszony javadalmai és tulajdona.

A ketubá felolvasása után a hét áldás következik, ezekkel az áldásokkal szokás a vendégeket megtisztelni, de sok helyen a kántor énekli őket. Ezután a pár iszik az esküvő borából, a szertartás vezetője pedig bejelenti, hogy a házasság megköttetett! Néhány mondatos dróse után a kohanita áldás szavaival pedig megáldja az újdonsült házasokat.

Majd az ifjú férj a „Ha elfeledlek Jeruzsálem, felejtsen el a jobbom!” mondat kíséretében, jobb lábával, a cipője sarkával összetör egy üvegpoharat, melyet előtte gondosan becsavartak egy fehér kendőbe.

Sok helyen már kifejezetten erre az alkalomra készült kis zsákocskába teszik a poharat.

Természetesen ennek a szokásnak is több magyarázata van, például: emlékezés, a Szentély pusztulására, a zéher l’hurbánra, hogy az örömünk addig nem lehet teljes, amíg az fel nem épül. De gondoljunk vissza az eljegyzéskor összetört tányérra, a jelentés itt is ugyanaz, ennek a házasságnak akkor legyen vége, ha ezt a poharat újra össze lehet rakni!

Mázál tov! Kezdődhet a tánc, a vígasság, a menyasszony és a vőlegény szórakoztatása!