„December 3-án halt meg Bruck Lajos, a régebbi magyar festőgárda tagja, Budán, a Szarvas-tér 3. számú tabáni házban, amely kívülről alig különbözik a többi egyszerű, földszintes, szegény megjelenésű tabáni háztól, belülről azonban egy választékos ízléssel rendezett, artisztikus művészotthon képét tükrözi vissza.”
– így kezdi sorait az a mementó, mely 1911-ben jelent meg a Művészet című folyóirat 10. évfolyamában. De ki is volt ez a Bruck Lajos, aki szerénységében és csendességében hatalmas és jelentős életművet hagyott maga után?
1846. november 3-án született zsidó család sarjaként Pápán. Szülei Bruck Mór és Bonyhárd Jozefa voltak. Apja kereskedőnek szánta, de a fiatal Bruck már 15 évesen Pesten neves festők műtermeiben sajátította el a festészet első elemeit. 1865-ben a Bécsi Akadémián folytatta tanulmányait, majd 4 év múlva állami ösztöndíjjal Velencébe ment a Képzőművészeti Akadémiára. Az 1873-as bécsi világkiállításon már két festményét mutatja be, amiket Olaszországban készített: Vásár a Ponte Rialto alatt és a Falusi konyha címet viselőket.
A Nápolyban és Firenzében tett rövid tanulmányútja után 1874-ben Párizsba megy, és Munkácsy tanítványa lesz. Két év sem telik el, és már kiállít a párizsi Szalonban. Neves műkritikusok tesznek említést a magyar tehetséges művészről, alkotásainak kifinomultságáról, tökéletes megmunkáltságáról.
Brucknak híre ment Londonban is, odaköltözött és a királyi család illetve az angol arisztokrácia legkeresettebb portréfestője lett. A Londoni Magyar Egyesület elnökének választják, mely tisztséget lelkiismeretesen látta el. 1895-ben családjával együtt hazatért Budapestre és haláláig itt élt. 1899-ben megbízást kapott a magyar kormánytól, hogy Szentpéterváron rendezze meg a magyar művészek kiállítását, ahol II. Miklós cártól a Szent Anna-rend lovagkeresztjét kapta meg. Hazatérése után megfestette I. Ferenc József király és Erzsébet királyné arcképeit a budapesti igazságügyi palota díszterme számára.
Bruck valóban a tökéletességre törekedett, és addig nem állította ki műveit a nagyközönség elé, amíg azt nem érezte alkalmasnak rá. Rengeteg vázlat és jegyzet maradt ránk tőle, melyek csak halála után láttak napvilágot és tették teljessé életművét. Szenvedélyes perfekcionista volt. Mindene lett a festészet, és boldog volt attól, hogy festőnek született. Kedvelte a városrészletek, az enteriőrök, a portrék festését. Megragadta a pillanatokat és közvetítette a hangulatokat. Szerette a fény-árnyék kontrasztját. Nemcsak külföldi arisztokrata körökben mozgott, otthon volt hazája szegényebbjei között is. Képein tükröződik a falusi lét egyszerűsége, nehézsége is. Mindent, amit alkotott, átélt, és hűen adta vissza.
64 évesen hunyt el. Sírja a Salgótarjáni utcai zsidó temetőben található.
