A Fények Ünnepe alkalmával mi másról eshetne szó, ha nem egy olyan zeneműről, ami azt a bibliai eseményt eleveníti fel, amire a Hanuka is emlékezni hivatott. Ez a mű Georg Friedrich Handel Judas Macchabaeus című oratóriuma, amely pompás zenei köntösbe burkolja a makkabeusok szír-görögök felett aratott győzelmének történetét és az égő mécses csodáját.
Amikor 1710-ben Handel Londonba érkezett, már korának híres és elismert zeneszerzője volt Európa szerte, így méltán remélhette, hogy az angliai közönséget is gyorsan meghódítja majd. Ez nem is történt másképp, ugyanakkor az angol közönség hamar telítődött az olasz operákkal, és inkább valami olyasmire vágyott, ami közelebb áll a hagyományukhoz és ízlésükhöz. Olyan zenére, amiben otthonosabban mozognak és a szöveget is értik. A német zeneszerző hamar megértette a felé támasztott elvárásokat, és az olasz barokk zenei stílusban szerzett jártasságát felhasználva leleményesen áttranszformálta operai eszköztárát, és beleültette az angol zenei tradíciókba. Ugyan a jelentős dramaturgiát meghagyta a színpadi verzió helyett koncertszerű előadásra, vagyis oratóriumokban írta meg újabb zeneműveit, melyek történetét rendre a Biblia Ószövetségéből kölcsönözte. A szöveg megírásához angol librettistákat kért fel, így a közönségnek nem kellett fáradoznia a megértéssel és fordítással. A legjelentősebb zenei változtatás a kórus meghatározó beemelése volt, s hogy a melodikában az angol ’anthem’ vagyis a himnusz jellegzetességeit is alkalmazta. Ettől az angol néplélek máris szívéhez közel állónak érezte Handel új darabjait.
A Judas Macchabaeus Handel egyik legnépszerűbb oratóriuma lett, már bemutatásának idejében is, nem véletlenül. A zeneszerző a darabot 1746-ban komponálta, rákövetkező évben pedig nagy sikerrel be is mutatták a londoni Királyi Operában. A mű a híres és véres culloden-i csata (1746) alkalmából született, ezzel állítva emléket Cumberland hercegének és a jakobiták felett aratott győzelmének. A hatalmi csatározás mögött itt is vallási ellentét húzódott: az angolok igyekeztek megvédeni az anglikán egyházat a katolikus felkelőkkel szemben. Handel ezért is döntött úgy, hogy felhasználja és párhuzamba állítja az óbibliai történetet, példázatul, de közvetlen utalgatás nélkül. Az angol közönség persze tökéletesen értette és magáénak érezte Mátitjáhu, Simon, Judás és a makkabeusok a hellenizmus térhódítása, és a zsidó vallás elnyomása ellen folytatott kitartó harcát. Ritka, hogy egy oratórium témájának homlokterében ilyen mértékben a csata álljon, ugyanakkor a zsidó valláskultúra esetében is kivételes, hogy egy ünnep (ez esetben a Hanuka) egy harci esemény emlékét őrizze.
A három részből álló oratórium Mátitjáhu halálával kezdődik. A Júdea népét megtestesítő kórus a nyitótételben siratja és gyászolja az elhunyt izraelita vezért. Két fia, Simon és Júdás azon fáradozik, hogy az emberekbe bátorságot és új reményt öntsön. Utóbbi veszi át apja után a vezető szerepét. Az első rész tehát telis-tele van harcias, lendületes, győzelemre buzdító zenei tételekkel, az áriák ritmusosak, melizmákkal, koloratúrákkal tűzdeltek, hangszerelésükben a fúvós hangszerek, mint a kürt, trombita vagy harsona meghatározóak. Judas Macchabaeus-t tenor énekes szólaltatja meg, míg testvérét, Simont basszus szólista énekli.
A harcias hangulat a második részben is kitart. A szerencse forgandó, az izraeliták lendületét megtöri a görögök átmeneti sikere. Júdás fontosnak tartja, hogy a győzelem, és annak vágya a hitért, csakis a hit érdekében történjen, és az embereket ne önnön hiúságuk vezérelje a csata megvívásakor.
A zeneműben nem csupán a híres vezéreket formálják szólista énekesek. Handel lényegesnek tartotta, hogy a nép ne csak a kórus által jusson szóhoz, de az egyénen keresztül is érvényre juthasson a köznép szava: a hétköznapi ember vágyai, félelmei, imája. Az izraelita asszonyt szoprán, míg az izraelita férfit alt (legtöbb esetben női alt) énekes szólaltatja meg. Ez a két szereplő lehetőséget kínál más zenei karakterek és hangulatok felvonultatására, a harci jelenetek kontrasztjaként és annak kiegészítéseként. Az egyik leghíresebb ilyen zenei és dramaturgiai pillanat az izraelita férfi áriája az oratórium harmadik részének elején. A ’Father of Heaven’ (vagyis A Mennyek Atyja) kezdetű alt ária egy gyönyörű ima, magasztos, lassú zenébe burkolva. A történetben ekkor érkezünk a csodához, vagyis a szentély újbóli felavatásához és megtisztításához, a mécses meggyújtásához, amikor is a láng nem alszik el, hanem napokig ég – a könyörgés meghallgatásra talált.
Father of Heav’n! From Thy eternal throne,
Look with an eye of blessing down,
While we prepare with holy rites,
To solemnize the feasts of lights.
And thus our grateful hearts employ;
And in Thy praise
This altar raise,
With carols of triumphant joy.
Vagyis:
Mennyek Atyja! Te, a végtelen örök trónusodról
Tekints le reánk áldásoddal,
Amíg mi szent rítusokkal készülünk,
Hogy megünnepelhessük a fény ünnepét.
Hálás szívünkkel szolgálunk,
Érted imádkozunk
És állítjuk Neked ezt az oltárt
Örömteli győzedelmes énekekkel.
A háborgó külvilág és városok ellenpontjaként jelenik meg Handel egyik legszebb duettje, ami a háborítatlan természet bukolikus hangulatát idézi. A szoprán-alt (Izraelita nő és férfi) kettőse páratlan szépséggel és lágysággal közvetíti a nép béke iránti vágyát. Az emberi hang, a trillák és egymásra felelgetések a természet és madárvilág hangjait imitálják, amit a fuvola és vonosók aláfestése is tökéletesen támogat. „O lovely peace” vagyis „Ó, drága béke”
A zenei részletek sorát az oratórium leghíresebb kórusrészével zárjuk, amit eredetileg Handel egyik soron következő művébe, a Joshuaba írt, de annak népszerűségén felbuzdulva pár évvel később a zeneszerző úgy döntött, hogy beilleszti a Judas Macchabaeus-ba is. A mai napig számos ünnepségen és avatáson hangzik el ez a bizonyára a kedves olvasónak is ismerősen csengő darab. Szólnak a trombiták, a műben a nép ekképp ünnepeli Júdás görögök felett aratott szent győzelmét: ’See, the conquring hero comes!’ vagyis ’Nézd, itt jön a győztes hős!’
