Tökéletes vonalvezetés és kifinomult elegancia jellemezte a magyar akadémikus történeti festészet egyik legkiemelkedőbb alakját, Horovitz Lipótot. Benczúr Gyula mellett a XIX. század utolsó évtizedeinek legkiválóbb arckép festője volt. 135 éve ezen a napon született. Ma rá emlékezünk.
1838. január 11-én látta meg a napvilágot Rozgonyban egy olyan zsidó családban, melyből sok híres ember, rabbi, tanító került ki. Kassán töltötte ifjúságát, ott kezdett el festészetet tanulni Klimkovics Béla mellett. Megfestette szülei, Horovitz Herman és Grün Mária portréit, és elkészítette fiatalkori önarcképét is.
Tanulmányait a bécsi Akadémián folytatta, majd Párizsban élt 8 évet. Végül 1868-ban Varsóban telepedett le, és ott fejezte be Jeruzsálem pusztulásának végnapjai című alkotását. Pályájának sikerét ennek a műnek köszönheti, mely az 1878-as bécsi világkiállításon kitüntetésben részesült. A varsói szegény sorsú vallásos zsidóság tagjai lettek e kép szereplői.
A festmény hangulata, a sajátos és jellegzetes alakok megjelenése olyan elismerést váltott ki a varsói műbarátok között, hogy Horovitz csakhamar az ottani arisztokrácia körének kedvelt és szeretett portréfestője lett. A 70 éves lengyel Sapieha hercegnő arcképével 1885-ben a budapesti kiállításon nagydíjat, 1888-ban Bécsben nagy aranyérmet szerzett.
1893-ban végleg Bécsbe költözött, ahol az udvar és az előkelő körök arcképfestője lett. I. Ferenc Józsefről háromszor is készített portrét.
Az akadémikus festészet, mint művészeti irányzat nagy múltra tekint vissza, s előveszi azokat a példaképeket, akik egy nemzet életében kiemelkedő szerepet játszottak. Ennek tipikus megjelenési eszközei lettek a portrék. Horovitz ezen a területen kortársai között kiemelkedő színvonalú arcképekkel ajándékozta meg az utókort. A korszak egyik akkori művészettörténésze, dr. Pulszky Károly 1890-ben A Hét című folyóiratban a következőt írja Horovitzról:
„A képen, melyet Horovitz fest, minden részlet ép oly hasonló, mint az arcz; ép oly kifejező, mint akár a tekintet. Képeinek színét első pillantásra ép oly egyszerűnek véljük, mint technikáját, csak alaposabb megfigyelés után vesszük észre, hogy a háttér tónusai, a ruhák szinei mily szerves összefüggésben állanak az egyén jellemzésével, hogy mily öntudatosan uralkodik a művész a szinhatás minden titka fölött. (…) A festés minden eszközének teljes birtoka és a legnagyobb közvetlenség jellemzik Horovitz alkotásait, oly tulajdonságok, melyek nem csak müvei értékének maradandó voltát biztosítják, de mintákká teszik azokat az ifjabb művésznemzedéknek. Modorát utánozni nem lehet, mert esetről esetre változik az ábrázolandó egyén szerint előadása, a rajz és színezés; de követni lehet eljárását, a lelkiismeretességet és szeretetet, melylyel föladatait megoldja.” (A Hét, 1890. december 07., 49. szám)
Ez az elszánt odaadás, a festészet iránti szenvedély tette őt ilyen termékeny művésszé. Külföldi és magyar kiválóságok arcképeinek sorát festette meg: Erzsébet királyné, Jókai Mór, Arany János, Görgey Artúr, Tisza Kálmán, és még sorolhatnánk… Alkotásai hazai és nemzetközi viszonylatban is ismertek, itthoni és számos külföldi múzeumban és galériában megtekinthetőek.
Források:
