Szubjektív, szemléző összeállítás
Minden esztendő január 18. napján emlékezik a főváros és hazánk zsidósága a budapesti gettó Vörös Hadsereg általi felszabadítására. (A felszabadítás elévülhetetlen érdeme természetesen nem ad feloldozást az egyesek által a civil lakosság ellen elkövetett súlyos atrocitások alól.)
Röviden a budapesti gettóról emlékeztetőül[1]: A budapesti gettó a második világháború végén, a Szálasi-kormány idején a fővárosi zsidóság jelentős részének elkülönítésére létrehozott kényszerlakhely volt a főváros VII. kerületének területén. A gettó létrehozása Vajna Gábor nyilas belügyminiszter rendeletén alapult.
Eredetileg kb. 63 000 zsidó lakos, zömmel idősek és 16 éven aluliak elhelyezésével számoltak, így átlagosan 14 személy jutott egy szobára. December első napjaiban, a gettóban „csak” kb. 33 000 zsidó tartózkodott, de gettó lakosságának növekedéséhez hozzájárult, hogy a nyilasok a letartóztatott, bujkáló zsidókat a gettóba vitték (ha nem végezték ki őket nyomban a razzia alkalmával). Néhány zsidó önként vonult be a gettóba, mert már nem bírták a bujkálást. A lakóhelyiségek rendkívül zsúfoltak, a tisztálkodási feltételek minimálisak voltak. A vízhálózat akadozva vagy egyáltalán nem működött. Vizet a szomszédos házakból vagy a megnyitott természetes kutakból kellett hordani. Fürdésre szinte egyáltalán nem volt lehetőség.
1945. január 17–18-án a szovjet csapatok elérték Pest központi részeit. A harcok Budán tovább folytatódtak, de a pesti gettó felszabadult, fegyveres őrsége eltűnt. Az ostromot 68 000-en élték túl; a gettó felszabadulása után kb. 3000 temetetlen holttestet találtak. A halottakat a Dohány utcai zsinagóga mellett, tömegsírokban helyezték örök nyugalomra.
Magyarország 1944. március 19-i német megszállását követően az „ellenzéki” (értsd: németellenes) lapokat betiltották[2], azok jó része csak hazánk náci-nyilas rezsimtől való teljes felszabadulása, 1945. április 4-e után jelenhetett meg. Az egyik kivétel a Debrecenben (a szovjetek által németektől már felszabadított területen) megjelenő Népszava 1945. január 26-i – 1944. március 19. utáni első lapszám – rövid beszámolója a gettó felszabadításáról:
„Az embervadászat most véget ért Budapesten. A Vörös Hadsereg véget vetett a német és magyar náci banditák véres farsangjának. A vérbe és tűzbe borult budapesti utcákon elhalkul a csatazaj, az üldözöttek előjönnek rejtekhelyeiről.”
Az 1942-ben Hitler-ellenes Néró című drámával jelentkező – melyet a színháztörténet emlékezetes sikerei egyikeként tartanak számon, és amelyet Jean-Paul Sartre 1944-ben francia nyelvre is lefordított –Felkai Ferenc író, újságíró által főszerkesztett (1894-1972) Kossuth Népe napilap majd egy évvel a gettó felszabadulása után így számolt be az eseményekről 1946. január 16-i lapszámában:
„Január 18-án lesz első évfordulója a pesti gettó felszabadításának. Ezen a napon ünnepélyes hálaadó istentiszteletet tartanak a dohány utcai templomban. Az istentisztelet, melyre meghívták a kormányt, az ellenőrző bizottságokat[3] és a hatóságokat, délután ¼ 5 órakor kezdődik.”
Mit látunk? Egy neutrális szöveget, rövid tájékoztatást a megemlékezésről. Ezt fogjuk tapasztalni a sajtóban egészen a hetvenes évekig, hogy a holokauszt tragédiájáról megtörténik a megemlékezés, de ilyen semleges módon teljesítve az emlékezés feladatát. Nincs visszaemlékezés, pedig ezekben az évtizedekben még nagyszámban voltak túlélők, akik memoárjukat közzé tudták volna tenni, a sajtónak tudtak volna hitelesen nyilatkozni. A semleges sajtóbeli magatartásnak az (lehetett az) oka, hogy Magyarországon a második világháború tragédiájával (legyen az „Auschwitz” vagy „Don-kanyar”) a szembenézés váratott magára a rendszerváltó évekig.
Tíz évvel az események után a sztálinista rezsim kommunista napilapja, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) lapja, a Szabad Nép 1955. január 19-i lapszáma követi az addigi trendet, és a „felszabadulási ünnepségek” hírei között utolsóként hozza a megemlékezés sorait, a blokkban a belvárosi telefonközpontbéli háborús harcokról való megemlékezés is előrébb került.
A pártállami időkben is megjelenő Magyar Nemzet, mely 1953-tól Nagy Imrét és kormányát támogatta Rákosi Mátyással szemben, 1955. január 19.-i számában részletesebb beszámolót közölt, eszerint „az ünnepséget Boldizsár Iván, a VII. kerületi Népfrontbizottság elnöke, a Magyar Nemzet főszerkesztője nyitotta meg.” A cikk fő gondolata:
„Mindazok emlékére, akik a gyilkos fasizmus áldozatai lettek….Sokan vannak itt közülük. Idős asszonyok, fiatalok, akik tíz évvel ezelőtt még gyermekek voltak….Bensőséges méltósággal áll a némán, könnyes szemmel emlékező embertömeg.”
Egyről nem tesz említést egyik korabeli cikk sem, hogy a „fasizmus áldozatai” a gettóban zsidók voltak (a kifejezés nem is szerepel a cikkben), akiket vallásuk, származásuk okán üldöztek a csecsemőktől az aggastyánokig. Természetesen nem rovom fel a cikkírónak, az akkori direktíva ez volt, hogy valami tévesen felfogott „szőnyeg alá seprési szándékból” adódóan a zsidóság egykori megpróbáltatásai minél „árnyaltabb” képet kapjanak.
A Magyar Nemzet 1958. január 21-i rövid cikke már konkrétabban fogalmazott:
„Vasárnap emlékünnepséget rendeztek a Kertész utca és Wesselényi utca sarkán, a gettó megmenekülésének emlékére emelt tábla előtt. 1944-ben tudvalevően 70 000 zsidó vallású (kiemelés RM) fővárosi lakost zártak a budapesti gettóba a német fasiszták és magyar cinkosaik, ezeket a budapestieket a szovjet hadsereg katonái mentették meg a biztosnak látszó haláltól.”
Maradjunk még a Magyar Nemzetnél, mely a következő idézett cikk idejében, a kádári szocializmus alatt fokozatosan több lehetősége nyílt a hatalom által megszabott keretek lassú, óvatos tágítására, így riportok, publicisztikák sorai közt megbúvó véleménynyilvánításra is. A Nemzet 1970. január 16-i számában Lévai Jenő[4] a korábbiakhoz képest terjedelmes cikkben[5], korabeli dokumentumokra hivatkozva elevenítette fel a gettó mindennapjait és a szabadulást.
Az emlékezést a Magyar Hírlap[6] 1975. január 18. számában megjelent visszaemlékezéssel zárom, itt már a túlélők gondolatait is megismerhette az olvasó:
„Az első gyerek és egyben a legkisebb is, az apró termetű, kerek arcú, nagy szemű Róth Sanyika volt. Azt játszottuk, ki mit enne, ha lehetne…Sanyika vágyálmának a netovábbja a mákos tészta volt…Aztán negyven gyereket hoztak Máramarosról. Fejletlen, vézna apróságok, riadtan nézték, mi történik a világban, és semmit sem értettek. Azt mondja az egyik, a hároméves kisöccsére mutatva: az én nagyapám 90 éves, de 90 év alatt nem szenvedett annyit mint ez…simogattuk, takargattuk őket, s mindenki a saját hozzátartozójára gondolt, akiről nem tudott….Hazajön apuka és anyuka?”
Jegyzetek:
[1] ZSIMAgazin: Sorsfordító napok: tragédia és szabadulás
[2] 1944. április 2. Budapesti Közlöny 6. oldal: A m. kir. belügyminiszter 170.339/1944. VII. a. számú rendelete [Független Magyarország betiltása], A m. kir. belügyminiszter 170.340/1944. VII. a. számú rendelete [A Mai Nap betiltása, 1944. április 4. Budapesti Közlöny 3. oldal: A m. kir. belügyminiszter 170.341/1944. VII. a. számú rendelete [Esti Kurir betiltása], A m. kir. belügyminiszter 170.342/1944. VII. a. számú rendelete [8 Órai Újság betiltása], A m. kir. belügyminiszter 170.343/1944. VII. a. számú rendelete [Ujság betiltása], A m. kir. belügyminiszter 170.344/1944. VII. a. számú rendelete [Magyar Nemzet betiltása], A m. kir. belügyminiszter 170.345/1944. VII. a. számú rendelete [Népszava betiltása]. április 7. Budapesti Közlöny 4-5. oldal: A m. kir. minisztérium 10.600/1944. M. E. számú rendelete az időszaki lapok és hírlaptudósító újságok további megjelenésének szabályozása tárgyában., 1944. április 16. Budapesti Közlöny 4. oldal: A m. kir. miniszterelnök 10.613/1944. III. számú határozata időszaki lapok további kiadásának megtiltása tárgyában. (Herczeg Tünde Zita által összeállított bibliográfia alapján – A magyar sajtó 1944-ben, 2015)
[3] A Szövetséges Ellenőrző Bizottságok (SZEB) a második világháború után a győztes hatalmak által a fegyverszünet betartására és a kormányok működésének ellenőrzésére megalakított testületek voltak a legyőzött országokban a győztes hatalmak részvételével. A magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány küldöttsége 1945. január 20-án írta alá Moszkvában a Szovjetunióval a fegyverszüneti megállapodást, amely az ország szuverenitását korlátozva az egyezmény betartatását a Szövetséges Ellenőrző Bizottságra bízta. A SZEB elnöke Kliment Vorosilov marsall, első alelnöke Vlagyimir Szviridov altábornagy és a szovjet kormány politikai megbízottja G. M. Puskin diplomata lett. Az amerikai missziót William Shaffer Key vezérőrnagy vezette, 1946 júliusától George H. Weems dandártábornok, az USA politikai megbízottja, később H. F. Arthur Schoenfeld követ. Az angol misszió vezetője Oliver Pearce Edgcumbe vezérőrnagy, az Egyesült Királyság politikai megbízottja, később Alvary Gascoigne nagykövet volt.
[4] Lévai Jenő (1892–1983) magyar író, újságíró, szerkesztő. 1925-ben egy cikksorozatban leleplezte Endre László akkor gödöllői főszolgabírót, aki később, 1944-ben a nyilasok kezére akarta adni Lévait. Bujkált, majd a pesti nemzetközi gettóban élte túl a háborút. A felszabadulás után főleg a magyarországi fasizmus keletkezésével, a különböző ellenállási mozgalmakkal foglalkozott 1945–1948 között megjelenő köteteiben, amelyek máig is alapvető források. Az ötvenes években elhallgattatták. Adolf Eichmann magyarországi működéséről angol, francia és német nyelven is közzétett dokumentumokat (1961). A hatvanas-hetvenes években számtalan írása jelent meg az Új Élet-ben, a Magyar Nemzetben és az Ország-Világban. Több háborús bűnökkel gyanúsított személy perében szerepelt tanúként vagy szakértőként. Egyik fontos műve: A pesti gettó csodálatos megmenekülésének hiteles története (Erva, Budapest, 2014) (átdolgozott és bővített kiadás, terjedelem: 327 oldal)
[5] A pesti gettó felszabadulásának hiteles története című cikk
[6] Az újságot a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának napilapjaként (kormánylapként) alapították, szemben az MSZMP (Népszabadság), a Hazafias Népfront (Magyar Nemzet) és a Szakszervezetek Országos Tanácsa (Népszava) napilapjaival. A Minisztertanács először 1968. április 4-én jelentette be, hogy új országos napilapot indítanak, Magyar Hírlap címmel, 1968. május 16-án elindult az újság. Ez volt az egyetlen, a Kádár-korszakban indított napilap.
