Nem minden nap purim! – tartja az izraeli mondás, utalva rá, hogy nem szabad minden nap csodára számítani. Csakhogy csodák mindig is történtek, akár számítottak rájuk, akár nem. Vannak zsidó közösségek, családok vagy egyének, akiknek kilátástalannak hitt sorsa hirtelen jó fordulatot vett, akik megmenekültek pogromoktól, üldözéstől, haláltól. Számon is tartják ezeket a második purimként emlegetett napokat, hogy kellőképpen megünnepelhessék. A második purim – nem tévesztendő össze a falakkal körülvett városokban ádár hó 15-én megtartott Susán purimmal – a csodaszámba menő esemény megtörténtétől függően az év bármelyik napján lehet.
Van több közösség, ahol szilvalekvárral töltik a hámántáskát az általában használt baracklekvár vagy mák, esetleg datolyakrém helyett, de a csehországi Mlada Boleslavban (német nevén Jungbunzlau) ennek oka is van. A helyi szokás eredete 1731-ig vezethető vissza. Ekkor terjedt el az az álhír, hogy egy Dávid Brandeis nevű helyi zsidó boltostól vásárolt szilvalekvár mérgezett volt, és egy keresztény családfő halálát okozta. A lakosság már nekigyürkőzött és lelkesen szervezkedett a zsidók meglincselésére, amikor kiderült, hogy az illető tüdőbajban halt meg, így a boltos ártatlannak bizonyult, a szilvalekvár pedig azontúl része lett a purimi süteménynek. (Forrás: dr. Jom-Tov Levinszki: Ünnepek könyve)
Távolabbi tájakon vizsgálva a purimi hagyományokat kiderül, hogy a jemeni zsidók, akiknek szokásai általában különböznek a nagy többségétől, ezt az ünnepet is másként élték meg. Nem tartozott hagyományaik közé a jelmezbe öltözés, viszont szó szerint vették az „adlojada” szokását, mármint, hogy addig kell inni, amíg nem tudunk különbséget tenni az áldott Mordecháj és az átkozott Hámán között. Tették ezt évente egyszer, érthető lelkesedéssel, mivel az országban az iszlám törvényei értelmében tilos volt az alkoholfogyasztás. Az arab szomszédok éppen ezért nem is nézték jó szemmel a zsidók purimi italozását, de vallási vezetőik toleranciára intették az elégedetlenkedőket. A próba pedig – ki ivott már eleget? – egyszerűen történt: egy visszafogottan italozó elöljáró időközönként elkiáltotta magát: „áldott Mordecháj”, mire a többieknek „átkozott Hámán” volt a válasza, aztán ugyanez hangzott el fordított sorrendben. Aki eltévesztette, annak abba kellett hagynia az ivást – már ha volt még józan társa, aki erre figyelmeztette…
Visszatérve hazai berkekbe: ennél jóval szolidabban italoztak egyes magyarországi közösségben, például Balmazújvároson. Ferenczi Imre írásából[1] kiderül, hogy a családi ünnepi vacsora előtt a házigazda egy-egy pohár bort töltött minden felnőttnek, beleértve a hölgyeket. Ezt megelőzően az ünnep reggelén, a megila olvasás után csak a férfiak kaptak a borból vagy a pálinkából. Arról is beszámol az írás, miként jártak „purimolni” házról házra a maskarába öltözött bócherek, hogy bemutassák előre megírt vagy rögtönzött vidám jeleneteiket, amiket a háziak némi aprópénzzel jutalmaztak.
Tátrai Zsuzsanna Purimi szokások című írásában a „zsidó farsang”-gal kapcsolatban a magyar népi hagyományokat is megemlíti. A Hámánt megformáló figura elégetése vagy a neve hallatán keltett zajongás szokásai „párhuzamba hozhatók a nagyheti Pilátus-veréssel, az óév- és farsangtemetéssel, a virágvasárnapi kiszehordással[2].” A purimspielek legkedveltebb témájaként Eszter és Mordecháj története mellett Dávid és Góliát harcának, valamint József eladásának megjelenítését említi. Felbukkan a modernebb történetekben a gazdag és a szegény zsidó figurája, főurak, szobalányok, polgárok vagy maga a sátán is, és természetesen nem hiányozhat a népmesék kedves és kedvelt alakja, az udvari bolond sem, akinek puszta látványa biztosítja a jókedvet a zsidóság legvidámabb ünnepén.
Jegyzetek:
[1] Purimi népszokások és dramatikus játékok Balmazújvároson (1880-1943)
[2] Tátrai Zsuzsanna: Purimi szokások. Ez és az előző lábjegyzetben említett írás A hagyomány kötelékében című könyvben jelent meg (Akadémia Kiadó, Budapest 1990, szerkesztette: Kríza Ildikó).
