Az ókor emberei másként érzékelték az időt, mint mi, nyilvánvalóan más volt az akkori élet ritmusa, ráadásul a rabszolgasorban élők számára az átlagosnál jóval nehezebben múlhattak a napok. Elképzelni sem lehetett, hogy rabszolgaszülőktől született gyermekből, aki nem ismer más életmódot, olyan felnőtt válhat, aki felemeli a fejét, aki szembeszáll a rajta és egész népén uralkodó, jól felépített egyiptomi rendszerrel, hiszen nem látta maga előtt más nép követendő példáját.

Nem Mózesről van szó, mert ő hercegi nevelést kapott a fáraó udvarában, hanem a zsidó nép nehéz sorsú fiairól és lányairól, akik vették a bátorságot és nekivágtak a szabadságba vezető útnak. Persze nem mindenki volt erre képes: egyes nézetek szerint csak minden ötödik zsidó rabszolga hagyta el Egyiptomot, más feltevések szerint ötvenből egy szánta el magát az útra.

A nehézségek ellenére hogyan történhetett meg a szabadulás, mi adta a kezdeti lökést? Mint sok minden más a zsidó történelemben, ez is a gyengébb nemnek köszönhető.

„És szólt Egyiptom királya a héber bábákhoz, akik egyikének neve Sifra és a másiknak neve Púa, és mondta: Midőn szüléskor segítitek a héber nőket, nézzetek a szülőszékre: ha fiú, öljétek meg, ha pedig leány, maradjon életben.” (Mózes II. 1. 15-16)

Ez a parancs önmagában eléggé érthetetlen, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Egyiptom gazdaságának alapja az ingyen munkaerő, mivel a rabszolgák bért nem kaptak, csak az étkeztetésükről kellett gondoskodni. Úgy látszik, a fáraó valóban megrémült a csillagjósok jövendölésétől, miszerint hamarosan megszületik egy gyermek, aki veszélyeztetni fogja uralmát.

A két bába megérdemli, hogy fennmaradjon a nevük, hiszen ők voltak az elsők, akik fellázadtak – ha nem is nyíltan –, mivel nem engedelmeskedtek a királyi parancsnak. Aztán amikor a fáraó azt parancsolta az egész népének: „…Minden fiút, aki születik, a folyamba vessetek…” (Mózes II. 1. 22), akkor Mózes anyja, Jocheved is fellázadt azzal, hogy elrejtette az újszülöttet, majd három hónap elteltével egy gyékényládában a Nílusra bízta. Nem tudhatjuk, hogy ez az ötlet elkeseredésében jutott-e eszébe vagy a többi zsidó anya is így próbálta a biztos halál helyett a bizonytalan életet választani újszülött fia számára, de azt tudjuk, hogy ekkor egy negyedik nő is csatlakozik a lázadókhoz: egy ifjú hölgy, Mirjam, Mózes nővére. Anyja küldi, hogy kövesse nyomon a vízen úszó láda sorsát. Nem Aharont, az elsőszülött fiát küldi és nem a férjét, Amrámot, akinek szinte semmi szerepe nincs a történetben, hanem lányát, hogy csatlakozzék a csendes lázadáshoz. És lássunk csodát: egy ötödik nő jelenik meg a Nílus partján, a fáraó lánya, kihúzza a vízből a ládát, benne a csecsemővel, hazaviszi és felneveli. Öt nő, akik megváltoztatták a történelmet.

Miért tulajdonítanak a világ teremtésénél is nagyobb jelentőséget az egyiptomi kivonulásnak? Azért, mert maga az isteni kinyilatkoztatás, a Tízparancsolat sem a világ teremtésével kezdődik, hanem így:

„Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kivezettelek Egyiptom országából, a rabszolgák házából.” (Mózes II. 20. 2)

A legkiemelkedőbb formában ekkor mutatkozott meg az Örökkévaló végtelen hatalma; az egyiptomi kivonulás csodás története az egész világ számára azóta is a szabadság példájául szolgál. Mózes halhatatlan szavai a fáraóhoz a mai napig visszhangoznak mindenhol, ahol elnyomottak igyekeznek szabadulni zsarnokaiktól: „Bocsásd el népemet!” Ez volt többek között 1989 előtt a Szovjetunióban élő zsidók szabad kivándorlását követelő mozgalmak jelszava is.

A kivonuláskor minden gyorsan történt. A Tóra leírja, hogy Izrael népe sietve indult útnak, arra sem volt idő, hogy a bedagasztott tészta megkeljék. Mondhatták volna: várjunk egy-két napot, azalatt süssünk annyi kenyeret, amennyit csak bírunk, hogy legyen legalább a hosszúnak ígérkező vándorlás első napjaira, heteire. Mégsem ezt tették, hanem nekivágtak az útnak. Vannak élethelyzetek, amikor a halogatással elmúlik az alkalom, amikor az odázgatás oda vezet, hogy az áhított változtatásról lemaradunk. A tanulság az, hogy el kell indulni egy kilátástalanul rossz helyzetből kínálkozó kivezető úton akkor is, ha ez az út bizonytalannak tűnik, de a végén kecsegtető cél gyökeres változást hozhat életünkbe.

 

Avraham Burg és Jonathan Sacks írásainak felhasználásával