A Tanácsköztársaság utáni Horthy-korszakban jelent meg első ízben az a gondolat, hogy a Tanácsköztársaságért a zsidók a felelősek, hiszen
„a polgári radikális, szociáldemokrata vezetők jelentős része és a népbiztosok kb. 60%-a zsidó származású volt. Ez a jelenség azzal magyarázható, hogy a szabadpályás értelmiségben, valamint a munkásmozgalomban jelentős szerepet játszó szakmákban a zsidó vallásúak aránya elérte a 30-40%-ot. A Pesti Izraelita Hitközség 1919. augusztus 28-án kiadott deklarációjában megállapította, hogy minden egyes zsidó származású kommunistával szemben legalább 100 zsidó vallású magyar állampolgár áll”[3].
Hevesi Simon (1868-1943)
A vallásellenes, kommunista Tanácsköztársaság ereje teljében állt, amikor az Egyenlőség zsidó közéleti lapban „Pészach ünnepén 5679.” címmel Hevesi Simon[4] az alábbiakat vetette papírra:
„A zsidóság, melyet évezredes tények a kereskedelem terére utaltak, sokat veszít. A lelkeknek alkalmazkodni kell az idők igényeihez. De egyet nem kell elvesztenünk: vallásunkat! Egyet nem! Vallásunkat nem! Ezt senki se követeli tőlünk. Istenünket nem akarják elvenni tőlünk. Az emberiség jövője érdekében arra nincs is szükség. Megmaradnak templomaink és mi fönn fogjuk tartani azokat. Megmarad vallásunk és az emberiség fog még meríteni annak táraiból, mert az emberiség jövőjének szüksége van arra. Szétválasztják az államot és az egyházat egymástól. A felekezeti tényezők elvesztik közéleti szerepüket. A papok társadalmi helyzete alább száll és rosszabbra fordul Izrael rabbijainak helyzete is. Az egyházi adó kivetése nem fog többé és a hitközségek fönntartása megnehezül. A hittestvérek anyagi teherviselősége is csökken, ami fokozza a veszedelmet. Ez mind így van, de templomaink megmaradnak és egy dolog kétségtelen: a zsidóság meg nem szűnik soha, a zsidóság örök!
A vallás maga sem halhat ki, legföljebb a vallásformák változhatnak a nagy forradalmi rázkódások behatása alatt, mert a vallás maga örök emberi. A vallást, ezt az örök tényezőt az emberiség életéből kiszakítani nem lehet, nem is szabad. Hiszen a nagy francia forradalmárok, akik több mint egy évszázad előtt ragadták kezükbe az emberi jogok zászlaját, küzdöttek bár a papság Világi hatalma ellen, nem akarták kiirtani az ember hitét….Ha fölemelem szavam, csak azért teszem, hogy hozzátok szóljak, vezetői a zsidóságnak ebben az országban: legyetek résen a nagy időpontban, mely az összetartás és együtt-tartás munkáját igényeli, hitközségi elöljárók és rabbik fogjatok kezet, csüggedetlen lélekkel tartsátok együtt a híveket, tartsátok fenn a hitközségi életet Ti pedig, zsidó testvérek, tömörüljetek rabbijaitok és hitközségi elöljáróitok körül, egymást támogatva és összefogva, ne engedjétek megszakadni az isteni szeretet által reátok bízott munka folytonosságát, Izrael tanának művelését, fönntartását, követését és továbbárasztását! Ne csüggedjetek, a lélek meg fogja találni a maga útját és nem fog hiányozni az anyagi erő ezen szent feladatok teljesítésére.
A magyar zsidó hitfelekezet jövőjét biztosítani fogjuk, Isten szövetségében szilárdak vagyunk.”
A trianoni békediktátum tragédiája mai napig feldolgozhatatlan fájdalma a nemzetnek, a kérdéskörrel közhelyesen szólva könyvtárnyi irodalom foglalkozik, a békediktátum ekként jelenik meg a pészachi gondolatkörben a két világháború között.
Az Egyenlőség 1934. április 21-i számában Frankl László, m. kir. kormányfőtanácsos Ünnepek után című cikkében ekként vont párhuzamot pészach ünnepével és a trianoni békediktátummal:
„Az évezredes tradícióhoz híven most is megülték Peszach ünnepét mindenütt a föld kerekségén és mialatt a széder-esténken a Hagadát olvastuk, lelkünk megindultságával és szívünk áztatta könnyeivel Micrajim[5] földjére szállak gondolataink, ahol Őseink, mint a Hagada beszéli: ״Avodim hojim lefarait bemiczánpim …. — évszázadokon át ették a keserűség kenyerét, rabigába hajtva, lelkileg-lelkileg agyonsanyargatva a kegyetlen és zsarnok Fáraóknak még az ókort is megszégyenítő üldözései között….És a tavasz, a Micrájimból való felszabadulás örök ünnepén reménykedő szívvel és bizakodó lélekkel a nyitott frigy szekrény előtt megemlékeztünk rólatok is és áldást mondtak, papjaink reátok, az elszakított területen élő, magyar-zsidó testvéreink, akiket egy átkos háború után egy meghamisított történelem, egy gyalázatos és igazságtalan békediktátum elszakított az ezeresztendős természetes határoktól és sodort el tőlünk a szeszélyes sors árja és akik most, idegen impérium alatt senyvedtek és eszitek a bánat, a keserűség kenyerét, ott ahol, ma idegen szótól, idegen daltól hangos az uccátok és ott, ahol ma már bűn a magyar fohászt, a himnuszt énekelni, hogy ״ Isten áldd meg a magyart!” Peszach utolsó napja a reménység, a bizakodás, a szebb jövőben való hitünknek ünnepnapja volt. Istenbe vetett erős hitünkkel reménykedünk egy szebb, jobb és boldogabb kor hajnalhasadásának bekövetkezésén. És amint hiszünk az egy Istenben és hiszünk egy hazában, úgy rendületlenül hiszünk soha meg nem alkuvó, nagy és erős hittel Magyarország feltámadásában!…”
Nehéz zárszót írni, a vészkorszak poklában legalább 550-600.000 esetben nem számított a magyar zsidóság hűsége, melyet Frankl papírra vetett…..
Jegyzetek:
[1] Az 1919. március 21-én megalakult kormány, amely a Forradalmi Kormányzó tanács nevet vette fel, az országot Tanácsköztársasággá nyilvánította. Március 22-én megjelent „Mindenkihez!” című kiáltványa a kommunisták programját tartalmazta. A kormányzótanács elnöke ugyan a mérsékelt szociáldemokratának számító Garbai Sándor lett és a kormány a vezető szociáldemokrata és kommunista politikusok nagyon ingatag és bizonytalan koalícióján alapult, a legtöbb hatalom azonban Kun Béla külügyi népbiztos kezében összpontosult. Személyén keresztül már kezdettől fogva döntő pozícióhoz jutottak a Szovjet-Oroszországból hazatért magyar kommunisták (Cserny József, Karikás Frigyes, Münnich Ferenc stb.). A vörösterror nagy szerepet játszott a proletárdiktatúra bukásában, mert hatására a vidéki lakosság szinte teljes egészében, de a fővárosi polgári rétegek is nagymértékben szembefordultak a Tanácsköztársasággal. (forrás: Magyarország a XX. században https://mek.oszk.hu/02100/02185/html/index.html)
[2] A magyar történelemben trianoni béke néven elhíresült diktátumot, mint a Magyar Királyság és az Antant közötti hadiállapot lezárását és a háború utáni békeidőszak alapelveit kodifikáló nemzetközi jogi okmányt 1920. június 4-én a Versailles melletti Nagy-Trianon palotában írták alá. Az összesen 14 részből álló dokumentum második része foglalkozott az országhatárokkal. Az ország területe a harmadára (282 ezer km2-ről 93 ezer km2-re), népessége pedig 18,2 millió főről 7,6 millió főre, vagyis a korábbi 43%-ára csökkent, tehát Magyarország kisállammá vált. A legnagyobb területet Románia kapta (103 ezer km2, 5 millió fővel), majd Csehszlovákia következett (61 ezer km2, 3,5 millió lakossal). A délszláv államok Horvát-Szlavónia mellett további 20 ezer km2-nyi területet kaptak 1,5 millió fővel, Ausztriának pedig 4000 km2-nyi területet kellett átadni mintegy 300 ezer lakossal. Lengyelország és Olaszország is részesedett a magyar területekből: előbbi a Szepesség egy részét kapta (589 km2, 24 ezer lakossal), Olaszország pedig Fiumét és környékét (21 km2, 50 ezer fővel). (Zeidler Miklós–Nagy Béla: A trianoni békeszerződés)
[3] Múlt-kor történelmi magazin: Antiszemitizmus, a zsidók kollektív felelőssége
[4] Hevesi Simon, születési és 1905-ig használt nevén Handler Simon (Aszód, 1868. március 22. – Budapest, Terézváros, 1943. február 1.) hittudós teológus és filozófus, rabbi, egyetemi tanár. A hitélet terén kifejtett érdemes munkásságát azzal jutalmazta meg ez után a Pesti Izraelita Hitközség, hogy vezető főrabbinak nevezte ki. Kiváló hitszónok.
