Parasánk a gyermekszüléssel kezdődik, és a fiúgyermek esetében: “A nyolcadik napon a fitymája húsát körül kell metélni” (3M 12/3). Ez nemcsak milah, “körülmetélés” néven vált ismertté, hanem még inkább teológiai értelemben, brit milah, “a körülmetélés szövetsége” néven. Ugyanis már a Szináj előtt, szinte a zsidó történelem hajnalán a körülmetélés lett I-ten Ábrahámmal kötött szövetségének jele (1M 17/1-14).

Miért a körülmetélés? Miért volt ez kezdettől fogva nem csak egy micva, egy parancs a többi között, hanem maga az I-tennel kötött szövetségünk és az Ő velünk kötött szövetségének a jele? És miért a nyolcadik napon? A múlt heti parsa a Semini, “a nyolcadik [nap]” (3M 9/1) nevet kapta, mert a Miskán, a Szentély felavatásáról szólt, amely szintén a nyolcadik napon történt. Van-e összefüggés e két teljesen különböző esemény között?

 

A kiindulópont egy különös midrás, amely a római kormányzó, Tyranus Rufus[1] és Rabbi Akiva találkozását örökíti meg. Rufus azzal kezdte a beszélgetést, hogy megkérdezte: “Kinek a művei jobbak, az I-tené vagy az emberé?”. A rabbi meglepő módon azt válaszolta: “Az emberéi”. Rufus így válaszolt: “De nézd meg az eget és a földet. Tud-e egy ember bármi ilyesmit alkotni?” Akiva rabbi azt válaszolta, hogy az összehasonlítás igazságtalan. “Az ég és a föld megteremtése egyértelműen meghaladja az emberi képességeket. Mondj egy példát olyan dolgok közül merítve, amelyek az emberi hatókörön belül vannak”. Rufus ekkor megkérdezte: “Miért gyakoroljátok a körülmetélést?”. Erre Akiva rabbi így válaszolt: “Tudtam, hogy ezt fogod kérdezni. Ezért mondtam előre, hogy az ember művei jobbak, mint I-tenéi”.

 

A rabbi ezután kukoricaszemeket és kalácsot tett a kormányzó elé. A feldolgozatlan kukorica I-ten műve. A sütemény az ember műve. Hát nem kellemesebb süteményt enni, mint nyers kukoricaszemet? Rufus ezután azt mondta: “Ha I-ten valóban azt akarja, hogy körülmetélést gyakoroljunk, miért nem gondoskodott arról, hogy a csecsemők körülmetélve szülessenek?”. Akiva rabbi így válaszolt: “I-ten azért adta a parancsolatokat Izraelnek, hogy finomítsa a jellemünket.”[2] Ez egy nagyon furcsa beszélgetés, de, mint látni fogjuk, mély jelentőségű. Hogy megértsük, vissza kell mennünk az idők kezdetéig.

 

A Tóra szerint I-ten hat napon át teremtette a világegyetemet, a hetedik napon pedig megpihent, és azt szentnek nyilvánította. Az utolsó teremtése a hatodik napon az emberiség volt: az első férfi és az első nő. A bölcsek szerint Ádám és Éva már ezen a napon vétkezett a tiltott gyümölcs elfogyasztásával, és száműzetésre ítélték őket az Édenkertből. I-ten azonban egy nappal elhalasztotta az ítélet végrehajtását, hogy a Sábátot a kertben tölthessék. Amikor a nap végéhez közeledett, az embereket az éjszaka sötétségében akarták kiküldeni a világba. I-ten megszánta őket, és megmutatta nekik, hogyan kell világosságot létrehozni. Ezért gyújtunk meg egy különleges gyertyát a Havdala alkalmával, nemcsak azért, hogy jelezzük a Sábát végét, hanem azért is, hogy megmutassuk, hogy a munkahetet azzal a fénnyel kezdjük, amelyet I-ten mutatott meg nekünk, hogy hogyan készítsünk fényt.

 

A Havdala-gyertya tehát a nyolcadik nap fényét jelképezi – amely az emberi kreativitás kezdetét jelzi. Ahogyan I-ten a teremtés első napját a következő szavakkal kezdte: “Legyen világosság”, úgy a nyolcadik nap kezdetén megmutatta az embereknek, hogyan tudnak ők is világosságot létrehozni. Az emberi kreativitást tehát a judaizmusban az isteni kreativitással párhuzamosan képzelik el,[3] és ennek szimbóluma a nyolcadik nap.

 

Ezért a Miskánt a nyolcadik napon avatták fel. Ahogy Nechama Leibowitz és mások is megjegyezték, félreérthetetlen párhuzamosság van a Tóra nyelvezete között, amellyel I-ten világegyetem teremtését és az izraeliták Szentélyének megteremtését írja le. A Miskan egy mikrokozmosz volt – egy kozmosz kicsiben. Így a Teremtés könyve a Teremtés történetével kezdődik és az Exodus a teremtés történetével végződik, az elsőt I-ten, a másodikat az izraeliták teremtették. A nyolcadik napon a teremtéshez való emberi hozzájárulást ünnepeljük.

 

Ez az oka annak is, hogy a körülmetélés a nyolcadik napon történik. Hiszünk abban, hogy minden élet I-tentől származik. Minden emberi lény az Ő képmását és hasonlatosságát hordozza. Minden gyermeket I-ten ajándékának tekintünk: “A gyermekek az Ö-való gondviselése, az anyaméh gyümölcse az ő jutalma” (Zsoltárok, 127/3). Mégis emberi cselekedetre – a körülmetélésre – van szükség ahhoz, hogy jelezze, hogy egy zsidó fiúgyermek belépett a szövetségbe. Ezért kerül rá sor a nyolcadik napon, hogy hangsúlyozzuk, hogy a szövetségbe való belépést jelképező cselekedet emberi cselekedet – ahogyan az is volt, amikor az izraeliták a Szináj-hegy lábánál azt mondták: “Mindazt, amit az Ö-való mondott, megtesszük és teljesítjük” (2M 24/7).

 

A kölcsönösség és a viszonosság jellemzi annak a különleges szövetségnek a sajátos jellegét, amelyet I-ten először Ábrahámmal, majd Mózessel és az izraelitákkal kötött. Ez különbözteti meg attól az egyetemes szövetségtől, amelyet I-ten Noéval és rajta keresztül az egész emberiséggel kötött. Az a szövetség, amelyet az 1M 9. fejezetében rögzítettek, nem tartalmazott emberi választ. Tartalma a hét noahita parancsolat volt. Jelképe pedig a szivárvány. De I-ten semmit sem kért Noétól, még a beleegyezését sem. A judaizmus az egyetemes és a speciális egyedülálló kettősséget testesíti meg. Mindannyian szövetségben vagyunk I-tennel pusztán az emberi mivoltunk miatt. Mindannyiunkat kötnek az erkölcs alapvető törvényei. Ez része annak, amit embernek lenni jelent.

 

De zsidónak lenni azt is jelenti, hogy az I-tennel való kölcsönösség egy sajátos szövetségének részesei vagyunk. I-ten hív. Mi válaszolunk. I-ten elkezdi a munkát, és arra hív minket, hogy fejezzük be. Ezt jelenti a körülmetélés aktusa. I-ten azért nem rendelte el, hogy a fiúgyermekek körülmetélve szülessenek, mondta Rabbi Akiva, mert szándékosan ránk hagyta ezt a cselekedetet, a szövetség ezen jelét.

 

Most kezdjük megérteni rabbi Akiva és a római kormányzó, Tineius Rufus közötti beszélgetés teljes mélységét. A rómaiak, a görögök és általában az ókori világ számára az istenek a természetben voltak megtalálhatók: a nap, a tenger, az ég, a föld és annak évszakai, a mezők és azok termékenysége. A judaizmusban I-ten a természet felett áll, és a velünk kötött szövetsége minket is a természeten túlra visz. Számunkra tehát nem minden természetes dolog jó. A háború természetes. A konfliktus természetes. Az erőszakos versengés az alfa- hím szerepéért természetes. A zsidók – és mások, akiket Ábrahám I-tene inspirált – hisznek abban, amit Kathryn Hepburn mondott Humphrey Bogartnak Az Afrika királynőjében: “A természet, Allnut úr, az, amiért a világba kerültünk, hogy felülemelkedjünk rajta”.

 

A rómaiak furcsának találták a körülmetélést, mert természetellenes volt. Miért ne ünnepelhetnénk az emberi testet úgy, ahogyan I-ten teremtette? I-ten – mondta Akiva rabbi a római kormányzónak – a kultúrát értékeli, nem csak a természetet, az emberek munkáját, nem csak I-ten munkáját. Ez a gondolatsor – hogy I-ten befejezetlenül hagyta a teremtést, hogy mi is partnerek lehessünk a befejezésében; hogy I-ten parancsaira válaszolva finomodunk; hogy I-ten gyönyörködik a kreativitásunkban, és segített minket az úton azzal, hogy megtanította az első embereket, hogyan készítsenek fényt – tette a judaizmust egyedülállóvá az I-ten emberiségbe vetett hitében. Mindez benne rejlik abban az elképzelésben, hogy a nyolcadik nap az a nap, amelyen I-ten az embereket a világba küldte, hogy társai legyenek a teremtés munkájában.

 

Miért szimbolizálja ezt a körülmetélés? Mert ha Darwinnak igaza volt, akkor a legősibb emberi ösztön az, hogy a génjeinket a következő generációnak akarjuk átadni. Ez a természet legerősebb ereje bennünk. A körülmetélés azt a gondolatot szimbolizálja, hogy van valami, ami magasabb a természetnél. A génjeink továbbadása a következő generációnak nem lehet egyszerűen vak ösztön, darwini késztetés. Az ábrahámi szövetség a szexuális hűségen, a házasság szentségén és az új életet a világra hozó szeretet megszentelésén alapult, ami az alfa-hím etikájának elutasítása.

 

I-ten teremtette a fizikai természetet: a tudomány által feltérképezett természetet. De arra kér minket, hogy legyünk vele együtt alkotói az emberi természetnek. Ahogy R. Avraham Mordechai Alter mondta: “Amikor I-ten azt mondta: “Teremtsünk embert a mi képmásunkra”, kihez szólt? Magához az emberhez. I-ten azt mondta az embernek: “Teremtsünk mi – te és Én – együtt embert.”[4] Ennek az együtt-teremtésnek a szimbóluma a nyolcadik nap, az a nap, amikor segít nekünk abban, hogy elkezdjük a fény és a szeretet világának megteremtését.

 

Minden olvasónak békés, szép Szombatot!

 

[1]                Quintus Tineius Rufus, Júdea római helytartója a Bar Kochba-felkelés idején. A rabbinikus irodalomban “a gonosz” néven ismert. A zsidó szokásokkal szembeni ellenségessége volt az egyik tényező, amely a felkelést kiváltotta.

[2]                Tanhuma, Tazria, 5.

[3]                Ezt jelzi a Havdala ima is, amely öt havdálot, “megkülönböztetést” említ, a szent és a profán, a fény és a sötétség, Izrael és a nemzetek, a Sábát és a hétköznapok között, és a végső, “Aki megkülönbözteti a szentet és a profánt”. Ez párhuzamot mutat a 1M 1. fejezetével, amelyben a „lehavdil” – megkülönböztetni, elkülöníteni – ige ötször fordul elő.

[4]                R. Avraham Mordechai Alter, Likutei Jehudah.