Válasz-gondolatok Kácsor Zsolt: Kosztolányi, avagy az „irodalmi patkánylázadás” című írására
A Népszava 2023. április 23-i számában jelent meg a címben jelzett írás, melyben a szerző azzal a felütéssel indít Kosztolányi Dezső[1] vonatkozásában, hogy „mostanra viszont eljutottam oda, hogy emberként megvetem – holott költőként a legnagyobbak között a helye, ami, úgy érzem, vitathatatlan.” A szerző azt veti Kosztolányi szemére, hogy
„aztán az ember eljut az Új Nemzedék 1919-es számaihoz, és eláll a szava attól, amit ebben a szélsőjobboldali, rasszista, a zsidók és szabadkőművesek ellen uszító, gyűlölködő lapban olvas. S amely lapnak a Tanácsköztársaságtól elborzadt Kosztolányi jól fizetett munkatársa lett 1919-től….Igen, ilyenkor kezdjük megérteni, hogy Kosztolányi miért rajongott Mussoliniért… (Igaz, Kosztolányi védelmében el kell mondani: ő még azt a Mussolinit ismerte, aki idegenkedett a náciktól. Már nem érte meg Mussolini és Hitler egymásra találását – valószínű, hogy azon az úton már nem követte volna a Ducét.)”
Nézzük meg, hogy lehet-e, van-e egy másik olvasata a fentieknek, kacérkodott-e, ha igen, mennyiben Kosztolányi Dezső a szélsőjobboldali eszmékkel, esetleges ilyen nézeteit később „korrigálta”-e?
Azt mindenképp érdemes megjegyezni, hogy Kosztolányi jó másfél évvel az első zsidótörvény[2] kihirdetése előtt hunyt el, azaz megítélésünket nem szabad, hogy befolyásolják a halála után történt súlyos jogkorlátozások és borzalmak. Fontos életrajzi adalék, hogy Kosztolányi 1910 telén ismerkedett meg Harmos Ilona[3] zsidó származású színésznővel a Vígszínház egyik bemutatóján, majd 1913. május 8-án házasságot kötöttek.
Esküvői tanúi a zsidó származású Purjesz Lajos[4], a Világ főszerkesztője és Miklós Jenő író, a Világ szerkesztője voltak. Nem éppen egy tipikus „antiszemita” életút.
A kortárs és pályatárs zsidó származású Somlyó Zoltán[5] A Múlt és Jövő[6] 1937 februári[7] lapszámában „Kosztolányi és a zsidóság” írásában veszi védelmébe barátját. A cikk felvezetőjében a szerkesztőség az alábbiakat írta:
„Néhány héttel halála előtt hozta fel szerkesztőségünkbe Somlyó Zoltán ezt a cikket, melynek némely adatát Kosztolányinak és Somlyónak, immár mindkét elhunytnak egyik kiváló költőtársa nem tartja egészen helytállónak… És különösen nem a „Pardon“ rovat magyarázatát, melynek motívuma meggyőződés is lehetett azokban az időkben.”
A későbbiekben majd rátérek, hogy ki volt e harmadik szereplő, a „kiváló költőtárs”, most azonban nézzük Somlyó gondolatait.
„Még eleven a gyász fájdalma, még lüktetve fáj az emlékezés ahhoz, hogy rideg, szakavatott bonckés alá helyezzük az anyagot. A kettős anyagot. Mert kettő fekszik előttünk: Kosztolányi, a költő és Kosztolányi, az ember.” (Megjegyzem, ezt a kettős szemlélet jelenik meg Kácsornál is.)
Somlyó így folytatja: „De épp a Múlt és Jövőben azért foglalkozom ily sietve Kosztolányi Dezsővel, mert a zsidósághoz való viszonyáról kezdenek máris beszélni. Feszegetnek bizonyos vonatkozásokat, amelyek egyrészt közte és egy-egy zsidó ember, másrészt közte és általában a zsidóság közt fennállottak…. Leírom tehát ide határozottan, legmélyebb meggyőződésemből, mintegy tanuságtételül, hogy Kosztolányi tudatosan, belsőszándékkal sohasem tett semmit a zsidóság ellen! Sietve teszem ezt, mielőtt bárki más, téves utakon következtetve, más megvilágításba helyezné őt… Vegyük most ehhez, mint előzményhez azt, hogy egész sereg barátja zsidó volt és nem utolsó sorban azt is, hogy feleségül is zsidó lányt vett magának. Ez igen komoly érv a vádaskodókkal szemben, mert sohasem lehet hinni azoknak az antisemitaságában, akik zsidó nőt vesznek el feleségül….”
Somlyó később rátér arra, hogy Kosztolányi egzisztenciális okokból – nem mintha ez különösebb mentő körülmény lenne – vállalta az Új Nemzedék hírhedt „Pardon”-rovatának vezetését:
„És vállalta a „Pardon” rovat vezetését. Csakhogy ebben az esetben nem a zsidóság elleni kiállás volt neki a nagy dolog, hanem az, hogy . . . megmenekül a gondoktól … Ez a szereplése nem tartott hosszú ideig. Igaz, sok fájdalmat okozott azoknak, akik szerették Desirét. Sokan kiábrándultak ekkor belőle. Én négy álló évig haragot tartottam vele. De épp én tudom, hogy azután hónapokig alig járt ki hazulról és szinte naponta sírás fogta el. Nagyon megbánta ezt a kiruccanást és szégyelte. Canossát is járt azóta való írásaival, amint ezt mindnyájan igen jól tudjuk.” Somlyó így folytatja: „A Palesztinia-építés és az új honfoglalás nagy problémája is érdekelte Kosztolányit, aki Patai József A feltámadó Szentföld 44 c. nagy munkája megjelenésekor ezt írta: ״ Olyan áhítattal olvastam ezt a gyönyörű könyvet, mint a Bibliát.“
Somlyó végül így összegez: „Nem kell hozzá semmi elfogultság, nem kell hozzá az a mélységes, most már fájó barátság, amelyet örökké érezni fogok iránta, hogy megállapítsuk: Kosztolányi a zsidóság barátja volt, megértője is, sokkal inkább, mint ellensége!”
A tökéletes végszó lehetne ez, de akkor nem ismertetném a teljes valóságot, hiszen Somlyó cikkének felvezetőjében azt írta a Múlt és Jövő szerkesztősége, hogy Somlyó anyagában mindkét elhunytnak egyik kiváló költőtársa bizonyos adatokat nem tart helytállónak, így a soron következő Múlt és Jövő lapszám 1937 márciusában ezzel a szerkesztőségi felvezetővel jelent meg: „Somlyó Zoltánnak Kosztolányi-cikkéhez írt jegyzetünkben megemlékeztünk a két elhunyt költő barátjának véleményéről, mely szerint Somlyó egyes állításai nem helytállóak. A névtelenül említett költőtárs és barát, Füst Milán[8], akinek alábbi levelét is készséggel közöljük.
(a Szerk.)”
„Kedves Szerkesztő Úr!
Ami szegény Zoltánnak Kosztolányiról írt cikkét illeti — ha már olyan szíves és véleményem iránt érdeklődik —, akkor őszintén megmondom, hogy fájlalom, hogy ez a cikk megjelent. Neki magának is aggályai voltak e cikket illetően a tanácsomat kérte élete utolsó napjaiban s én nagyon kértem, hogy ne közölje — az mégis megjelent. Nem tudom, miért? Ugy képzelem, hogy nem volt már elég ereje szegénynek, hogy visszavonja. Én önnek sem írhatok mást Szerkesztő Úr, mint amit Somlyó Zoltánnak megírtam: Kosztolányi nem volt ilyen, mint ahogy e cikkben áll, sokkal nemesebb fából volt faragva.” – így vezeti fel gondolatait Füst, majd kifejti:
„Kosztolányi antiszemitizmusát illetően eskü alatt és az Úristen ítélőszéke előtt is a következőket mondhatom: ő nem volt inkább, vagy kevésbé antiszemita, mint magam vagyok, pedig én zsidó vagyok, az is akarok maradni most már. Tartalmát tekintve ez így jellemezhető, hogy sok mindent nagyon szeretett és sok mindent nagyon nem szeretett a zsidóban, mint jómagam is. Szóval, ha nem is tudott minden tekintetben rokonszenvezni vele, de — mint minden élőlény számára — emberséges bánásmódot követelt az ő számára is.”
Ami meglepő a XXI. század emberének-e sorokban, az az általánosítás, melyet Füst még a saját vonatkozásában is leír. Sok-sok korabeli dokumentum, írás és újságcikk elolvasása után lehetünk csak – talán – képesek arra, hogy a korszak közéleti közbeszédjének kereteit megértsük. Hiszen, ha Füst tudta volna, hogy az 1937-ben a zsidóság általános tulajdonságairól való hírlapi értekezés – ha nem is direkt oksági módon – 1944-hez vezet…akkor…és ezekre a kérdésekre nem lehet jót válaszolni.
Füst az alábbiakban látja okát Kosztolányi szélsőjobboldali szerepvállalásának:
„Ő elég jól ismerte a zsidót ahhoz, hogy képes lett volna még arra is, amire csak a beható ismeret képesít: hogy védje, mikor ostobák szidják és szidja, mikor ostobák dicsérik, mint ahogy magam is gyakran vagyok vele. Csakhogy ehhez neki nem volt mindig elég lelki ereje. Megszédült a lelkendező üldözés általános boldogságától és akkor mondta ki a zsidók elleni kifogásait, mikor a többiek bizony. És az első pillanatban nem vette észre, milyen rettenetes az, amit művel. Hogy milyen rettenetes egy nemesszívű embernek, nem megvédenie azt az élő testet, amelybe a többség siet belerúgni.”
Vezekelt-e Kosztolányi az eltévelyedéséért? Füst, így emlékszik:
„S azután eljött hozzám és sírt. Ez az igazság. S akkor egész éjjel azon törtük a fejünket, hogy hogy lehetne ebből a nem nekivaló, nem jószívnek való helyzetből kimentenie magát. S én akkor egyetlen szót szóltam hozzá tanácsképen, hogy hallgasson. S ezt ő megfogadta. Politikai jellegű kérdésekben nem is lehetett többé szólásra bírni, akárhogy támadták is egykori magatartásáért, vagy azzal szemben való következetlen viselkedéséért.”
Most már tényleges zárszóként, felidézem miként az Egyenlőség, a korszak zsidó politikai hetilapja megrendülten búcsúztatta[9] Kosztolányi Dezsőt, „a magyar irodalom nagy halottját”, az újság volt munkatársát, a héber műfordítások költőjét, kinek
„az Egyenlőség hasábjain kifejtett irodalmi működése elmúlhatatlan emléket állít a magyar zsidóság szivében”
Jegyzetek:
[1] Kosztolányi Dezső (Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.) író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, eszperantista, a Nyugat első nemzedékének kimagasló formaművésze, a XX. századi magyar széppróza és líra egyik legnagyobb alakja.
[2] 1938. évi XV. törvénycikk a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról, mely a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20% lehet a zsidók maximális aránya, melyet öt év türelmi időszak alatt kell elérni.
[3] Kosztolányi Dezsőné (Budapest, 1885. február 21. – Budapest, 1967. december 5.) színésznő, író. Leánykori neve Schlesinger, később Harmos Ilona, írói álneve: Görög Ilona. Schlesinger Vilmos fakereskedő és Schneller Matild (a losonci postamester leánya) leányaként született, sokgyermekes zsidó családban. Kosztolányi Dezső halálát követően megírta férje regényes életrajzát, 1948-ban pedig kiadta ostromnaplóját, melyben a fiával átélt bujkálását mutatja be. A nemzetiszocialista időkben zsidó származása miatt üldöztetésnek volt kitéve. A nyilasok több alkalommal is rájuk törtek és letartóztatták őket, pénzt és emléktárgyakat vittek magukkal. Közfelháborodás hatására azonban visszaadták ezeket. Színjátszó egyesületek számára is készített műsortanácsadókat. Élete utolsó időszakában visszavonultan élt.
[4] Purjesz Lajos (Nagytótipuszta, 1881. szeptember 4. – Budapest, 1925. január 7.) publicista, lapszerkesztő. Purjesz Lajos az első világháború után 1921 és 1924 között a Világ főszerkesztője volt. A polgári radikalizmus lapja az ő vezetése alatt vált a magyar politikai élet tényezőjévé. Sokáig, egészen a páholyok feloszlatásáig, szerkesztette a magyarországi szabadkőművesség hivatalos lapját, a Keletet és az Orientet is. Küzdött az általános választójogért és a polgári demokrácia más követeléseiért. Az első világháború idején Purjesz Lajos a polgári újságírók közül a legkorábban kezdett el pacifista propagandát kifejteni. 1918-ban részt vett a Magyar Nemzeti Tanács megalakításában. Része volt a Budapesti Újságírók Egyesülete betegpénztárának, özvegy- és árvaalapjának megteremtésében. 1907-től 1918-ig a BÚE (Budapesti Újságírók Egyesülete) főtitkára volt. A budapesti Kozma utcai izraelita temetőben nyugszik.
[5] Somlyó Zoltán (született Schwartz) (Alsódomboru, 1882. június 22. – Budapest, 1937. január 7.) költő, újságíró, műfordító. Somlyó György (1920–2006) költő, műfordító apja, Somlyó Bálint (1957–) filozófus, esztéta nagyapja. Többek között a Magyar Nemzet munkatársa volt. 1908-ban a Nagyváradi Esti Lap és a Szabadság szerkesztőségében dolgozott. 1909–1913 között a szegedi, pécsi, szabadkai szerkesztőségekben dolgozott. 1913-tól újra Budapesten élt. 1922-től a Pesti Hírlap, 1926–1928 között a Literatura folyóirat, 1928-tól a Pesti Napló munkatársa volt. 1928-tól írásaiból élt, amelyekből közölt az erdélyi Zsidó Jövő is. A budapesti Kozma utcai izraelita temetőben nyugszik.
[6] A Múlt és Jövő folyóirat, majd könyvkiadó az egyik legrégibb, és legtovább fennálló magyar lap- és könyvkiadó. 1911-ben alapította Patai József, és 1944 márciusáig, a német megszállásig folyamatosan működött. Az akkor közel egy milliós magyar zsidóság kulturális és művészeti orgánuma volt. 1988-ban, a magyarországi rendszerváltozás történelmi eseményét kihasználva újította fel Kőbányai János. A folyóirat 1994 óta egészült ki könyvkiadóval, amelynek műszámai évről évre dinamikusan nőnek.
[7] A cikk megjelenésekor már Somlyó is elhunyt.
[8] Füst Milán, Fürst (Budapest, 1888. július 17. – Budapest, 1967. július 26.) Kossuth- és háromszoros Baumgarten-díjas magyar író, költő, drámaíró, esztéta, a magyar szabadvers megteremtője. 2000-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjai közé választotta. Fürst Milán Konstantin néven született elszegényedett zsidó kispolgári családban Budapesten. Füst Milán költészete az utána következő nemzedékekre nagy hatást gyakorolt; a fiatal Illyés Gyula kibontakozása elképzelhetetlen nélküle, Radnóti Miklós és Weöres Sándor is sokat köszönhet neki. Weöres 1939-ben így írt Füst Milánhoz: „Amit Mester kozmikus szomorúságnak, egyetemes szomorúságnak nevez, és ami Mester költészetének fundamentuma, ezt át tudom érezni, és teljes megdöbbentő hatalmasságában fel tudom fogni, de nem tudnám magamévá tenni.” Emlékét őrzi az 1975-ben alapított Füst Milán-díj.
[9] Lőrincz Anita: Kosztolányi Dezső és az Egyenlőség című folyóirat kapcsolata (Irodalomtörténet, 2012. 93. évfolyam)
