Az alábbi cikk az izraeli helyzetet tükrözi, amely alapjaiban különbözik a magyarországi állapotoktól. Mégis érdemes elolvasni, ha másért nem, hát az összehasonlítás kedvéért.
Egy zsinagóga létrehozásához és fenntartásához szükséges pénzforrások előteremtése és kezelése nemcsak vitákhoz vezethet, de akár szét is szakíthat közösségeket. Jó példa erre a Líbiából elszármazott zsidók tel-avivi zsinagógája, amelyet 1938 márciusában avattak fel. A bejárat mellett két márványtáblát láthatunk. Az egyiken az építési telket adományozó hittestvér nevét örökítették meg, a másikon azokét a tagokét, akik pénzadománnyal járultak hozzá az építkezéshez. Már aki hozzájárult, mert a 28 névből kettő mellett az összeg helyén nulla szerepel. Persze ettől még épp olyan tagok voltak, mint a többiek, de bizonyára nem örültek a megszégyenítő feliratnak.
Nyilvánvaló mind az állandó, mind az alkalmi zsinagógalátogatók előtt, hogy a hely fenntartása kiadásokkal jár. Izraelben az önkormányzatok mindössze annyit tesznek, hogy a bejegyzett zsinagógákat mentesítik a városfejlesztési adó alól, de nem járulnak hozzá a kiadásaikhoz, így az imakönyvek vásárlása, az ünnepekre meghívott kántorok és előimádkozók fizetése éppúgy a közösségre marad, mint a takarítási díj. A legtöbb helyen tagdíjat fizettetnek az állandó tagokkal, de ez általában nem elegendő, így a családi rendezvények megrendelőitől szokás adományként elkönyvelt nagyobb összeget kérni. A nagyhírű néhai Ovadja Joszef rabbi felhívta a figyelmet, hogy a nagy összeget adományozó vendégeket különös tiszteletben kell részesíteni, így elsőként kell felhívni a Tórához, akár kohén helyett[1]. Persze nem lehet megszegni az előírt sorrendet, hanem ilyenkor bizalmasan meg kell kérni a kohént, hogy fáradjon ki a zsinagógából, amíg a vendégeket megtisztelik. Ha viszont csak éppen tíz ember van jelen, akkor a felhívásban közölni kell, hogy van ugyan kohén a minjenben, de helyette most israelt hívnak fel. Aki ismeri belülről a szefárd és az askenázi zsinagógákat, láthatja, hogy az előzőek általában díszesebbek. Ennek az a magyarázata, hogy a szefárd zsidóknál jobban ösztönzik az adományozást.
Nincs rá előírás, hogy egy zsinagógát alapítvány vezesse, elég, ha egy vagy több tag magára vállalja a pénzügyek intézését. A szervezett működésnek mégis megvannak az előnyei, így például a mindenkori átvilágíthatóság, amely elejét veheti az egymás közötti vitáknak. Az is előnynek számít, hogy aki 200 sékelen felül adományoz, 35% személyi adójóváírást kaphat az összegből, tehát ezer sékelből 350-et. Másrészt, ha egyesületként működik a közösség, ez további kiadásokat jelent, például könyvelőt kell fizetnie.
Akit felhívnak a Tórához, általában adakozik a közösség javára. Nem mindegy azonban, hol foglal helyet az illető és hogy hányadiknak[2] hívják fel. Régen az volt a szokás, hogy a rabbinak és a becsben tartott adományozóknak a zsinagóga keleti részén, a tóraszekrény közelében biztosítottak helyet. Israel számára megtisztelő, ha a harmadik vagy hatodik helyre hívják fel, vagy máftírnak. Nagyobb zsinagógákban nyilvánosan lehet licitálni ezekre a helyekre. Van azonban olyan közösség, ahol – tekintettel a kevésbé tehetősekre – előre meghatározzák a felhívottak sorrendjét, olyan módon, hogy lehetőség szerint mindenki szerepelhessen minden helyen. Az egyik zsinagógában pedig azt a szokást vezették be, hogy a tagdíjjal együtt a férfiak fejenként 180 sékelt fizetnek előre az egész éves felhívásért, így mindnyájan egyformán részesülhetnek a megtiszteltetésből.
Jegyzetek:
[1] A Tórához felhívottak sorrendje: kohén, lévi és israel.
[2] Szombaton és általában ünnepnap hét embert hívnak fel a Tórához és egy máftírt, továbbá kettőt a tekercs „felöltöztetéséhez”.
