A hetiszakasz elnevezésének jelentése sarok. Tartalmát úgy magyarázzák, hogy a jelentéktelennek tűnő parancsolatokat is, amelyeket az ember a sarkával tapos, figyelemre sem méltat, be kell tartani, mert az ígért jutalmak csak akkor következnek, “és szeretni fog téged, megáld és megsokasít, megáldja méhed gyümölcsét, és földed gyümölcsét, gabonádat, mustodat és olajodat… nem lesz közötted magtalan férfi, és magtalan nő, sem meddő barmaid között.”
Mózes mesterünk, azaz Mose rábénu, aki már beletörődött a megváltoztathatatlanba, tudja, hogy meg fog halni, mielőtt népe az Ígéret földjére lép. Újra elmeséli az aranyborjú történetét, óva int a bálványimádástól, az önteltségtől. Miközben azonban az ország szépségét és gazdagságát ecseteli a népnek, Mózes nem győzi hangsúlyozni nekik, hogy nem azért kapják az országot, mert az érdemeik alapján ez jár nekik, hanem azért, mert az Ö-rökkévaló ezt ígérte meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak.
A sivatagi vándorlás eseményeit sorolván Mózes egyik mondata így hangzik: “Ruhád nem kopott le rólad és lábad nem dagadt meg ebben a negyven évben.” Sokak szerint ezt jelképesen kell érteni, mások azt mondják, értelmezzük szó szerint. A sivatagi körülmények között nehéz lett volna szőni és fonni. Ezért őseink ruhái mindig tiszták és frissek maradtak, nem szakadtak el és nem lettek koszosak, nem mentek szét, együtt nőttek a gyermekkel és épek maradtak a felnőtteken, még a saruik is a lábaikon.
Mózes elmondja a népnek azt is, hogy az a negyven év a sivatagban, mely idő alatt az Ö-rökkévaló égből hullajtott mannával táplálta őket, arra volt jó, hogy megtanulják „nem csak kenyéren él az ember, hanem az Ö-rökkévaló ajkának minden nyilatkozásán él az ember.” (5Mózes8,2-6) 
Mán (mon): manna, égi táplálék, melyet az Ö-rökkévaló hullajtott az égből.
„Mán hú?-Mi ez?”-kérdezték egymástól az emberek, és Mózes ezt felelte nekik:
„A kenyér, melyet az Ö-rökkévaló adott, hogy egyétek.” (2Mózes16,15).
A manna reggelre hullott és, mint a harmat borított be mindent. Harmat hullott alá, majd rá a manna, és újból harmat borította be. A nép pedig ebből szedett magának, de csak annyit, amennyi aznapra kellett. Ha valaki többet szedett, az másnapra bizony megromlott és ehetetlenné vált. Ami pedig megmaradt, az délre felszállott, eltűnt. Csak és kizárólag pénteken lehetett, sőt kellett dupla mennyiséget szedni, mert szombat reggel bizony nem hullott, ez a dupla adag viszont nem romlott meg másnapra, azaz szombat napjára.
Innen ered az a szokás, hogy két kalácsot teszünk az asztalra péntek este.
„Ha nincs liszt, nincs Tóra, ha nincs Tóra, nincs liszt.” (Misná Ávot3,17)
A Misná Ávotban, az Atyák traktátusában olvashatjuk a következőt: „Ha nincs liszt, nincs Tóra, ha nincs Tóra, nincs liszt.” (Misná Ávot 3,17).
Nincs egyik a másik nélkül. A Tóra utat mutat nekünk, és mindig emlékeztet bennünket létezésünk okára és értelmére. Ám ahhoz, hogy létezhessünk, szükségünk van élelemre.
„… a kenyér pedig erősíti a halandónak szívét.” (104. Zsoltár,15)
Talán nincs még egy olyan élelmiszer, mint a liszt vagy a belőle készült kenyér, melyről a Tóra nagyon sokszor tesz említést. De nem csak sokat beszél róla, hanem sokféle használatát is bemutatja, vagy éppen tiltja meg. A teljesség igénye nélkül, néhány példa! Gondoljunk a különféle áldozatokra, az ünnepekre, a tizenkét darab színkenyérre a Szentélyben, a maceszra, a szombati kalácsokra vagy éppen a mannára. Bölcseink szerint az a tésztaféle minősül kenyérnek, amelyik az öt gabonából, tehát búzából, árpából, rozsból, tönkölyből vagy zabból, vagy a felsorolt gabonák lisztjéből készült, folyékony hozzávalói között több a víz, mint bármilyen más folyadék, például tej, és sütőben kell megsütni.
Illetve még egy nagyon fontos „feladatunk” van, chálát kell vennünk a megkelt tésztából! A chálá az elkészített tésztából levett kis darab, melyet a Szentély fennállása idejében a kohénoknak, a Szentélyben szolgáló papoknak juttattak. Napjainkban, mivel nem áll a Szentély, csak rabbinikus, nem pedig tórai parancsolat a chálá levétele.
A levett tészta a háláchá szerint fogyasztásra nem alkalmas, ezért meg kell semmisítenünk. Ezt többféleképp megtehetjük!
Alufóliába csomagolva egyszerűen ehetetlenségig égetjük, vagy pedig alaposan becsomagolva kidobjuk.
Mint feljebb már említettem, akkor vagyunk kötelesek a chálá levételére, ha az a következő ötféle gabona valamelyikéből, illetve azok kombinációjából készült lisztet használjuk. De mivel ismétlés a tudás alapja, így újra: ezek a gabonák: a búza, az árpa, a tönköly, a rozs és a zab.
A chálá levételekor a következő áldást mondjuk:
Báruch Átá Há-Sém Elochénu Melech HáOlám, áser kidsánu bemicvotáv vöcivánu löháfris chálá min háiszá.
Áldott vagy Te, Ö-rökkévaló I-stenünk, a világ Királya, aki megszenteltél minket parancsolataiddal, és meghagytad nekünk, hogy leválasszuk a chálát a tésztából.
A chálá levétele egyike a zsidó nők három különleges micvájának, melyeken a zsidó családi élet nyugszik.
Ezek pedig: chálá, azaz a tésztából levett áldozat, a nidá, a házasság tisztasága, azaz a mikve használata (nidá, a havi tisztátalan időszak neve), valamint a hádlákát nérot, azaz a szombati és ünnepi gyertyagyújtás. 
Amikor e micvák bármelyikét végrehajtjuk, az a pillanat ét rácon, azaz különösen alkalmas idő arra, hogy kéréseinket, imáinkat elmondjuk, ugyanis a hagyomány szerint ilyenkor összekötjük a földi, fizikai valóságot Ö-rökkévalóval, ezáltal is elismerjük, hogy Ő az, aki teremtette a világot és fenn is tartja azt.
Kenyérevés előtt kezet mosunk, majd elmondjuk az „ál netilát jádájim” áldást, és áldást mondunk a kenyérre is. A megtört kenyeret sóba mártjuk, ezzel emlékezve a jeruzsálemi Szentélyre, ahol minden áldozathoz sót adtak.
A kézmosás után mondandó áldás:
Báruch Átá Á-donáj E-lohénu Melech HáOlám, áser kidsánu bömicvotáv vöcivánu ál nötilát jádájim.
Áldott vagy Te, Ö-rökkévaló I-stenünk, a Világ Királya, aki megszentelt minket parancsolataival, és meghagyta nekünk, hogy kezet mossuk!
A kenyérre mondandó áldás:
Báruch Átá Á-donáj E-lohénu Melech HáOlám, hámoci lechem min háárec.
Áldott vagy Te, Ö-rökkévaló I-stenünk, a Világ Királya, aki kenyeret ad a földből!
„És midőn eszel és jóllaksz, áldd az Örökkévalót, a te Istenedet…” (5Mózes8,10)
Innen, ebből a mondatból ered az asztali áldás micvája. A talmudi felfogás szerint az egész világ az Ö-rökkévalóé, és ha valaki abból valamit elvesz, akkor ezt meg kell köszönni, méghozzá úgy, hogy áldást kell rá mondani.
„Ha valaki eszik, és nem mond rá áldást, az olyan mintha meglopta volna az Ö-rökkévalót!” (Bráchot, 35b)
Evés után köszönetet kell mondani az Ö-rökkévalónak az ételért.
A kenyeret is tartalmazó étkezés után birkát hámázont, asztali áldást mondunk, vagyis bencsolunk. Eredetileg az asztali áldást csak egy bőséges és jóllaktató étkezés után volt kötelező mondani.
Azonban Bölcseink ezt kiterjesztették arra az étkezésre is, amelynek során valaki csak egy falat kenyeret eszik, ha nem ettünk kenyeret, akkor ezt az áldást nem mondhatja el.
Annak, aki étkezik, de nem eszik kenyeret, egy rövid áldást kell mondani (boré nefásot), ami tulajdonképpen az asztali áldás rövidített változata. Az asztali áldás négy részből áll. Az első három rész tórai eredetű, míg a negyediket a Bölcsek rendelték el. A hagyomány szerint az első részt „aki élelmez mindenki” (házán et hákol) maga Mózes írta, amikor manna hullott az égből. A másodikat, a szép és jó országért elmondott köszönetet (node löchá), Józsua, amikor a nép evett az első aratásból az Ígéret földjére való bevonulás után, míg a felépített Jeruzsálemért (bone Jerusálájim) mondott köszönet Dávidtól és Salamontól ered. A negyedik részt, „aki jó és jót tesz” (hátov vöhámétiv) pedig a Talmud Bölcsek tették hozzá később.
Az asztali áldást az étkezés befejeztével, azon a helyen ülve kell elmondanunk, ahol ettünk, hacsak már az étkezés elején nem döntöttük el, hogy máshol fejezzük be az étkezést.
