Ki vagyok én? Miért vagyok itt? Hogyan kell élnem az életem? Hogyan éltem mostanáig; vajon jól használom-e fel a Teremtő egyik nagy ajándékát, az időt? Kinek ártottam, és miként tudnám jóvátenni? Miben vallottam kudarcot, hogyan tudnám korrigálni? Mi romlott el az életemben, amit helyre kéne hozni? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések merülnek fel Ros ha’sana és Jom kippur előtt – írja Jonathan Sacks rabbi.

A világban történt csodáknak két fajtájuk van. Az egyik az, amelynek csak megtörténte idején volt jelentősége (például Jerikó falainak leomlása), a másik pedig az a fajta, amely a mai napig minden emberre kihat, s amelyről minden évfordulón megemlékezünk. Ilyen Ros ha’sana, az ember teremtésének napja; az évforduló, amelyen mindannyian megítéltetünk „az egész föld bírája” által. Ábrahám nevezte így az Örökkévalót (Mózes I. 18. 25). Ő, az Égi Bíró ítéli meg az egész emberiséget, mindenkit külön-külön, érdemei és bűnei szerint.

„…Isten meghallotta a gyermek hangját, ahol ő van.” (Mózes I. 21. 17) A fiú, akiről az ünnep első napján olvasunk a Tórából, Ábrahám és Hágár gyermeke, Ismaél, akit anyjával együtt Ábrahám elkergetett felesége, Sára kérésére. Zamir Kohen rabbi magyarázata szerint az Örökkévaló számára tudott dolog volt, hogy az ismaéliták a jövőben ártani fognak Izrael fiainak, ennek ellenére Ismaélt mégis az akkori erkölcsi szintje szerint ítélte meg, ezért tartotta életben.

„Ha atyám Istene, Ábrahám Istene és Izsáknak félelme nem lett volna velem…” (Mózes I. 31. 42). Ezeket a szavakat mondja Jákob Lábánnak, amikor az átvizsgálja sátraikat eltűnt házi bálványai után kutatva. Ugyanabban a szakaszban megismétlődik a kifejezés (u. o. 53): „És megesküdött Jákob atyjának, Izsáknak félelmére”. Értelmezhető ez Izsák istenfélelmére csakúgy, mint a megkötözése és a majdnem-feláldozása[1] miatt benne maradt félelemre. Izsák félelme elkíséri tehát fiát, sőt annak leszármazottjait is. A hívő zsidókat az első értelmezés szerint – az istenfélelem.

Annak ellenére, hogy a lelki számadás és az ítélet napjai ezek, Ros ha’sana vidám és bizakodó ünnep, amelyet a magyarországi zsidók a boldog békeidőkben kedvükre megtarthattak a többi ünneppel együtt. Amint az a Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáltanoda 1876 – 77. évi értesítőjéből kiderül, a „mózes vallásu” tanulók a három zarándokünnepen, valamint Ros ha’sana és Jom kippur napjain felmentést kaptak az előadásokon való megjelenés alól. Egyben felhívják a figyelmet, hogy a jelzett napokon kívüli, „ünneplés ürügye” alatti elmaradásokat igazolatlannak tekintik. Az értesítés az 1877. január 3-án, illetve május 23-án kelt miniszteri rendeletre hivatkozik.

1883-ban a Szombathelyi Királyi Katholikus Főgymnasium értesítvénye ugyanezeket a napokat engedélyezi iskolai szünetként, pontosabban csak a délelőttöket, mert hozzáteszi:

„ezen ünnepek délutánjain az izraelita tanulók, ha szülőik ebbeli óhajukat írásban fejezik ki, írásra és rajzolásra nem kényszeríthetők”.

A Karcagi Református Reálgymnasium 1890-ben kiterjeszti a rendeletet az említett ünnepnapokon kívül a sabatra is: „A kik az izraelita növendékek közül a rabbinusi pályára készülnek, de csakis azok… felmentetnek a szombatnapi írás és rajzolás alól”, megjegyezve, hogy az órákon a megjelenés kötelező, és a felmentés nem vonatkozik a szóbeli számonkérésre.

Néhány évtizeddel később, 1938-ban, az első zsidótörvény évében, amikor a boldog békeidők emléke még élt a magyar zsidók tudatában, Roosevelt elnök ünnepi üdvözletet küldött az amerikai zsidósághoz. Ezt írta:

„Boldog vagyok, hogy Ros Hasana ünneplésében veletek egyesülhetek és őszinte reményem, hogy azt az utat, melyet most még csak homályosan látunk, nemsokára a világbéke s igazság egyetlen kivezető útjának fogják az egész világon elismerni.”

Mintegy másfél hónappal az ünnep után zajlott le Németországban a Kristályéjszaka. Izsák késői európai utódainak félelme a feláldozástól való rettegéssé változott – mint kiderült, nem alaptalanul…

A világbéke még várat magára, az ünnep azonban ismét elérkezik. Töltsük kellő áhítattal és bizakodással!

 

Jegyzetek

[1]                Izsák (Jichák) megkötözése az ünnep második napjának tórai olvasmánya.