A héten kezdjük el olvasni Mózes harmadik könyvét, amelynek címe: Vajikra. Ez a könyv magába foglal 10 olyan hetiszakaszt, amelyek többsége az áldozatok- és a Kohaniták törvényeivel foglalkozik, akik a Szentélyben szolgáltak. Ezért bölcseink ezt a könyvet „Torat Kohanim”-nak, azaz „papok tana”-nak nevezik. Egyik érdekessége, hogy a rabbik a gyerekek tanítását a Vajikra hetiszakaszaival szokták elkezdeni.
Ennek a szokásnak a magyarázata a Midrásban található:
„Miért nem kezdik tanítani a gyerekeket a Berésit-re (Mózes első könyve)?
Válasz: mivel a gyerekek tiszták, és az áldozatok is tiszták, jöjjenek a tiszták, és foglalkozzanak a tisztasággal.”

A Vajikra egy különleges nyitással kezdődik, amihez hasonló nem található az egész Tórában:

ויקרא אל משה וידבר ה’ אליו מאהל מועד לאמר
„És szólította Mózest az Ö-való és szólt hozzá a találkozás sátrából, mondván:”
(3M1/1).

Felvetődik a kérdés: Miért nem úgy kezdődik ez a parasa, mint a többi: „Beszélt az Ö-való Mózeshez mondván”, vagy „Szólt az Ö-való Mózeshez”?

A Midrás hoz egy logikus választ erre a kérdésre: „ויקרא אל משה” – Miért mondja „ויקרא”? Mivel az előző parasában az van írva, hogy „Mózes nem tudott jönni a Találkozás Sátrába” (2M40/35), mikor az Ö-való Sehinája (isteni jelenlét) volt ott; és felhő takarta a Találkozás Sátrát – Ezért szólította őt az Ö-való. A Midrás szerint ez a mondat kapcsolatban van az előző parasa végével, és ezért a Vajikra elejéhez tartozik. Természetes úton Mózes nem tudott bemenni a Találkozás Sátrába, mert ott volt az Ö-való jelenléte, amióta azt felállították. Ezért hívatta őt az Ö-való a Találkozás Sátrából, hogy bátorítsa őt és foglalja el az ő pozícióját.
A történet azonban itt nem ér véget, ugyanis R. Jákov ben Aser szavai szerint, nem akart Mózes mást írni, csak azt, hogy „ויקר” – „vajikar”, ahogy írva van Bileámnál (4M23/4, 16) – nem fordult hozzá az Ö-való, hanem csak véletlenszerűen. Ezért mondta az Ö-való neki (Mózesnek), hogy az alefet is írja oda a szó végére „ויקרא”; Noha ő odaírta, de szerénységből csak egy kis alefet írt.

Egy másik tanítás az alef betűvel kapcsolatban:

A Vájikrá szó végén tehát, az alef betű – a hagyomány szerint kis betűvel van írva. Ezzel szemben a Krónikák Könyvében (1Krón1/1) az első szó – Ádám – ami szintén aleffel kezdődik, méghozzá nagy aleffel van írva. Erről szól az alábbi haszid történet.

Menáchem Mendel, azaz Cemách Cedek – ő volt a lubavitsi rebbe-dinasztia harmadik tagja – az alapító Schneur-Zálmán rabbi lányának a fia volt. A gyerek édesanyja korán elhunyt és az árva gyereket a nagyapa nevelte. Amikor a fiúcska hároméves lett, nagyapja beadta a Héderbe, hogy megtanulja mindazt, amit egy zsidó gyereknek tudnia kell.

Az első napon átadta a nagyapa a gyereket a melamednek, a tanítónak, és megkérte, tanítsa meg őt legelőször a Vájikrá szakasz első fejezetére. Ekkor megszólalt a gyerek és azt kérdezte a rebbétől:
– A Vájikrá szó végén az alef betű miért kicsi? A rebbe egy ideig behunyt szemmel ült, gondolataiba merülve, s csak azután válaszolt a gyereknek.
– Tudod, Ádámot, az első embert, nem anya szülte, hanem az Ö-való teremtménye volt. A Midrás szerint Ádám nagyobb értelemmel bírt, mint az angyalok, pedig ők szellemi lények (Brésit rábbá 17).

Ádám tisztában volt szellemi képességeivel, s így történhetett, hogy vétkezett és evett a Tudás Fájából, megszegve az isteni parancsot (mivel gondolta, hogy ez neki „jár”). Ezzel szemben Mózes mesterünk, aki ugyancsak tudatában volt szellemi képességeinek – hiszen őt választotta ki az
Ö-való, hogy kiszabadítsa népét az egyiptomi fogságból és hozza le a Tórát az égből – nem csak hogy nem lett fennhéjázó, büszke vagy gőgös, hanem épp ellenkezőleg, a legszerényebb ember tudott maradni. Mózes úgy vélte, hogy egy másik ember, ugyanolyan adottságokkal, mint ő, talán még alkalmasabb lett volna ezekre a feladatokra, és az talán még odaadóbban szolgálta volna
I-tent. Ezt példázza a kis betű a Vájikrá szóban.
Ezzel szemben Ádám elbukott a vizsgán, nem ütötte meg a mértéket, mert magát túl nagyra tartotta, ezért nevét nagy aleffel írják.

Egy tanulságos sorrend:

„És szólította Mózest az Örökkévaló és szólt hozzá”
(3M1/1)

Először az Ö-való hívta Mózest, és csak utána beszélt hozzá, miért?
Ebből a Tóra tanít nekünk „dereh-erec”-et (illemszabály):
Nem illik embert letámadni és beszélni hozzá, hanem előbb illő módon meg kell őt szólítani.

A hetiszakaszban olvassuk:

אדם כי יקריב מכם קרבן לה’
„Ha egy ember közületek bemutat áldozatot az Ö-valónak”
(3M1/2)

Miért használja Isten az אדם  szót az „ember” kifejezésre az elterjedtebb איש szinonima helyett?
Hogy megtanítson minket arra, hogy egy személy nem kínálhatja fel I-tennek azt, amit nem becsületesen szerzett.

Rasi szerint az „adam” szó Ádámra, az első emberre vonatkozik, ahogy Ádám senkitől sem rabolt, hiszen ő volt az egyetlen ember a világon és minden az övé volt, úgy hozzon az ember csupán sajátjából áldozatot, és nem abból, amit igazságtalan úton szerzett: rablás, uzsora és mások megrövidítése által.
Az imát, az istentiszteletet összhangba kell hoznunk cselekedeteinkkel.

Ezért kiált fel a próféta felháborodva (Jes.66/3): שוחט השור מכה איש – „Ki ökröt vág, embert öl;” egyrészt áldozatot hozni a Szentélyben, másrészt pedig az életben embertársainkat üldözni, megkárosítani, megrövidíteni,  I-ten előtt gyalázatos dolog.
Így érthető, miért mondja I-ten: Amikor felajánlást hozol nekem, olyan legyél, mint Ádám, az első ember, aki nem lophatott el senkitől semmit, mivel egyedül volt a világon…

Ki ne tudná, hogy minden vallásos zsidó asztalán megtalálható a só, amibe a fogyasztandó kenyeret mártjuk.
De talán kevesebben vannak, akik azt is tudják, hogy a bibliai alapja épp a hetiszakaszunkban található:

…ולא תשבית מלח ברית קלהיך …על כל קרבנך תקריב מלח
…és ne hagyd el a sót, I-tened szövetségjelét, …minden áldozatoddal áldozz sót
(3M2/13)

Befejezésül erről szól egy kedves részlet a Midrásból:
Amikor I-ten elválasztotta a földi vizeket az alsó vizektől (1M1/6–8), szövetséget kötött az alsó vizekkel (azaz a tengerrel), hogy sójukat felajánlják az oltáron.
(Rashi)

A világ egy része puszta, egy része szárazföld és egy része tenger. Mondta a tenger I-tennek: „Világmindenség Alkotója! A Tórát a pusztában veszik át; a Szent Templomot lakott földre építik; de mi lesz velem?” Mondta erre I-ten: „Izrael népe mindenkor felajánlja a te sódat az oltáron (az asztal olyan, mint maga az oltár).”
(Yalkut HaReuveni)