Minden évben, már egy hónappal az újév beköszönte előtt elkezdünk felkészülni a félelmetes napokra, a Jámim noráimra. Bocsánatot kérünk egymástól, az Ö-rökkévalótól, megszabadulunk a bűneinktől, böjtölünk. Majd beírattatunk az Ö-rökkévaló előtt nyitva levő könyvek egyikébe, és pár nap múlva már pecsétet is kapunk nevünk mellé, a sátoros ünnepre pedig az Ö-rökkévaló döntése már „jogerőre” is emelkedik velünk kapcsolatban!

Szimchát Tóra napján befejezzük a Tóra olvasását, melyet azonnal elkezdünk elölről olvasni, ezzel is szimbolizálva azt, hogy a Tóra tanulása sohasem szűnik meg. Így egy vég nélküli körforgás jön létre, jelképezvén az örökre szóló kapcsolatot a zsidóság és a Tóra, a Mózes által írásba foglalt Tan között.

A soron következő szombat egy különleges szombat, melynek külön neve van, Sábát B’résit, azaz az Újrakezdés szombatja. Nevét onnan kapta, hogy ezen a szombaton olvassuk fel teljes egészében B’résit hetiszakaszát, Mózes első könyvének első szidráját.

Kezdetben teremtette- B’résit bárá.

A Tóra első szavával kapcsolatban a kabbala egy fontos jelenségre hívja fel a figyelmet. Ugyanis ebben a szóban másik két szó is rejtőzik még! A szó közepén található az „és” szó, ami héberül tüzet jelent, a szó elején és végén megmaradt betűk a brit, azaz a szövetség szót adják. Tehát, amíg az ember az Ö-rökkévalóval kötött szövetséget megőrzi, megtartja, addig a tűz elzárva marad, ám mihelyst ez a szövetség felbomlik, a tűz elszabadul és elpusztíthatja az embert és az egész világot!

Más magyarázat szerint, amikor a zsidó nép a sivatagban vándorolt, akkor az Ö-rökkévaló egy tűzoszlop képében ment a nép előtt, ezzel is utat mutatva nekik.

B’RÉSIT:   B’RÉSIT    „ÉS”=TŰZ   „BRIT”=SZÖVETSÉG

B’résit hetiszakasza a világ teremtésével kezdődik. Az Ö-rökkévaló hat nap alatt megteremti a világot. Az első napon megalkotja a sötétséget és a fényt. A második napon a „felső” és az „alsó vizek” szétválasztásával megteremti a mennyboltot. A harmadik nap a szárazföldek és a tengerek elválasztásával kezdődik, és a földből fák és füvek sarjasztásával folytatódik. A negyedik napon elhelyezi az égbolton a Napot, a Holdat és a csillagokat, hogy időmérők legyenek és megvilágítsák a földet. Elmondhatjuk, hogy ezek a napok a lakható világ kialakításával, el- és berendezésével telnek, majd a „folytatásban” az élőlények megteremtése és elhelyezése történik. Tehát az ötödik napon megteremti a halakat, a madarakat és a hüllőket. A hatodik napon pedig a szárazföldi állatokat és az embert. A hetedik napon az Ö-rökkévaló abbahagy minden munkát és megpihen, a nyugalom napjává, a szombattá szenteli azt. Érdekességképpen megint a kabbalát hívom a sábát szó megmagyarázásához.

SÁBÁT pontozás nélkül SBT. A három betűből a középső „B” a hetedik napot jelzi, míg a két megmaradt betűből a „ST”, (ejtsd: sét) szó olvasható össze, ami arámi nyelven hatot jelent. Tehát a hat munkanapot.

A folytatásban az Ö-rökkévaló a föld porából megformálja az ember testét, és lelket lehel belé orrlyukain keresztül. Ádámnak nevezi el őt, ami azt jelenti, hogy vörös. Hiszen a föld vörös porából alkotta őt. Az ember az elején még egyedül van, de aztán az Ö-rökkévaló úgy dönt, hogy „Nem jó, hogy az ember egyedül legyen”, s ezért álmot bocsát rá és kivesz a bordái közül egyet, asszonnyá formálja azt, és összeházasítja az embert az asszonnyal, akit Évának nevez el. Ádámot és Évát az Ö-rökkévaló az Édenkertben helyezi el, és megtiltja nekik, hogy „a jó és rossz tudásának fájáról” egyenek.

A kígyó ráveszi Évát, hogy szegje meg a tilalmat, és az asszony a férjét is megkínálja a tiltott gyümölcsből. Bűnük büntetéséül az Ö-rökkévaló elrendeli, hogy az ember váljon halandóvá, térjen vissza a földbe, amelyből vétetett, és a javakat csak szenvedés és nehézségek árán szerezhesse meg. Büntetésük még a Gán Édenből, azaz az Édenkertből való kiűzetés is.

Éva két fiút szül: Káint és Ábelt. Káin összeszólalkozik Ábellel, meggyilkolja őt, és hontalan vándorrá lesz. Ádámnak egy harmadik fia is születik, Sét, akinek tizedik generációs leszármazottja Noé, az egyetlen igaz ember a megromlott világban.

De mi a Tóra? Hogy készül? Ki írja? Ki írhatja?

A zsidó vallás legszentebb központi tárgya a Tóra, azaz a Tan. Szerkezetileg Mózes öt könyve. De nekünk sokkal több ennél! Törvénykönyv, történelemkönyv, de egy kisgyermek számára a sok csodálatos történet hallatán, akár mesekönyv. A hagyomány szerint a Tórát Mózes kapta I-tentől a Szináj hegyén, és vele együtt kapta annak szóbeli magyarázatait és parancsait is, a Talmudot. A Tóra nem holmi hétköznapi papírtekercs, tehát nem boltban vásárolt pergament használunk hozzá! Ez a fajta pergamen kóser állat bőréből készül, végig szem előtt tartva azt a tényt, hogy az ebből készülő pergamenre milyen szöveg kerül!

Erre a „különleges” pergamenre írja a szófér, pontosabban másolja Mózes öt könyvét.  Szófér sztámnak hívjuk azt a képzett írót, Tóra-másolót, aki a Tórát, valamint a tfilinben és a mezüzében elhelyezett bibliai szövegeket leírja a szigorú, részletes előírásoknak megfelelően. Csakis jámbor, az Ö-rökkévalót félő, felnőtt zsidó férfi lehet szófér. A sztám három héber betű rövidítése: sz (számech) széfer azaz könyv, t (táv) tfilin, m (mem) mezuzá. Az írás nagy szakértelmet igényel, mert a legkisebb hiba is érvényteleníti a Tóra használatra való alkalmasságát, azaz kóserságát. A szóférok ezeken kívül is sok mindent írhatnak még!

Például ketubát, szerződéseket, különböző prófétai szövegeket, Eszter-tekercset (Megilát Esztert), de ezekre nem vonatkoznak olyan szigorú szabályok, mint amelyek a Tóra másolására vonatkoznak. A Talmud-bölcseket is szófér sztámnak hívták, mivel olyan nagy tiszteletben tartották a Tórát, hogy szinte számon tartották annak minden betűjét.

Természetesen nem létezik akkora pergamen egy darabból, amire az egész szöveg ráférne. De kényelmes sem lenne ekkora felületre írni! Ezért kellő számú pergamenlapot készítenek elő, és ezekből áll majd össze a tekercs. Ezekre a lapokra egyenként írnak, majd összevarrják őket. A megírt lapokat ugyancsak kóser állat ereiből és inaiból készült „fonallal” varrják össze.

A tintának is nagyon sok szabálynak kell megfelelnie! Koromfeketének kell lennie, de legfőképpen tartósnak. Kellő vastagságban kell felhordani a pergamenre, nehogy tekerés közben az írás repedezetté váljék, vagy esetleg leperegjen! A legtöbb szóférnek szigorúan őrzött receptje van, ami alapján saját maga készíti el a tintáját. Az íráshoz, ragaszkodva a régi szokásokhoz, lúdtollat, ritkább esetben pulykatollat használnak. A szöveget hasábokba rendezik, egy-egy hasáb legalább negyven és legfeljebb hatvan sort tartalmaz. A pergamenlapok rendszerint akkorák, hogy négy vagy öt hasábnak jut hely egymás mellett. Az öt könyv kereken kétszáz hasábból áll, eszerint egy teljes Tórához negyven pergamenlap szükséges. Minden hasábnak, tökéletesnek egyformának kell lennie, minden egyes sornak egyenes vonalon kell kezdődnie és végződnie. Szavakat nem szabad elválasztani, hiszen a magánhangzókat nem használó nyelvben az olvasónak az egész szót egyetlen pillantással kell „felismernie”. Például a magyar nyelvben a „kr” mássalhangzócsoport más-más magánhangzókkal ellátva több értelmes szót ad ki, pl. kér, kör, kor, kar, kár. A szó mindig az adott szövegkörnyezettől függ!

A tóratekercset lehetetlen egy nap alatt elkészíteni. Hónapokon keresztül tartó állandó koncentráció és összpontosítás mellett, türelmes és egyenletes munkával készíti el a szófér. Az Ö-rökkévaló nevének leírása előtt elmegy a mikvébe, azaz a rituális fürdőbe, ahol szigorú szabályok szerint alámerül, hogy munkáját testben és lélekben egyaránt tisztán folytathassa! Miután egy szakasszal elkészül, gondosan átvizsgálja, ő is és mások is. Egy tóratekercs megírása közel egy évig tart. De nem csak a megírása, hanem a felolvasása is egy évig „tart”. Zsinagógáinkban hétfőn, csütörtökön részeket, szombaton az egész hetiszakaszt, illetve böjt- és ünnepnapokon az arra kijelölt részeket olvassuk fel.

Egy tekercsen 304.805 betű található. Bármennyire hihetetlennek és furcsának tűnik, a mai Tórák pontosan ugyanúgy vannak megírva, ahogy azt nagyjából 3300 évvel ezelőtt Mózes lejegyezte.

Miután minden elkészült, a lapok összevarrva, a tinta is megszáradt, akkor az első lapot egy rúdhoz rögzítik, ugyanígy járnak el az utolsó lappal is egy másik rúdhoz. Ennek a két rúdnak olyan hosszúnak kell lenniük, hogy felül is és alul is erős fogantyúval lehessen ellátni. A fogantyúk és a rudak közé egy-egy lapos korongot illesztenek, ezek akkorák, hogy a pergamen szélei összetekert állapotban a korongok felületén nyugodjanak. Ezek a korongok egyrészt megóvják a tekercs szélét a sérülésektől, másrészt a tekercselést is megkönnyítik. Amilyen gondossággal és odaadással készül a tóratekercs, ugyanígy bánunk vele a továbbiakban is. Nem érintjük kézzel, az olvasások alkalmával is egy kezet formáló eszközzel, jáddal követjük a szöveget.

A tekercset általában bársonyból készült köntösbe öltöztetjük, az elejére mellvértet akasztunk, a rudakat koronával ékesítjük, ezekkel is védve a tekercset a sérülésektől.

A díszek általában ajándékok, olyan személyektől származnak, akik életük egy-egy fontos eseményének vagy elhunyt hozzátartozójuknak így kívánnak emléket állítani. A hitközségeken belül általában léteznek olyan egyletek, amelyek felelősséget vállalnak a tóraköntösök, és díszek gondozásáért, valamint a zsinagóga tárgyainak tisztításáért, felújításáért és gyarapításáért. Ezeket az egyleteket általában hölgyek alapítják, közismertebb néven ezek a Nőegyletek. Munkájukat kísérje továbbra is áldás!

 

Kezdet és vég…

Befejezés és újrakezdés. A Tóra utolsó szava Izráél, az első szava B’résit. Két betű, egy lámed és egy bét. Ha a két betűt összeolvassuk, ismét egy új, gyönyörű szót kapunk. Ez pedig nem más, mint a lév, ami magyarul azt jelenti, hogy szív. Amilyen fontos számunkra a szívünk, olyan fontos legyen a Tóra is, de ne csak az életünkben, hanem legyen helye a szívünkben is!