Legendájuk szerint a mintegy 2200 évvel ezelőtt, IV. Antiokhosz Epiphanész[1] rendelete alapján Izrael földjéről Egyiptomba száműzött zsidók egy része Indiába indult tovább. Röviddel célba érkezésük előtt heves vihar tört ki, amely elsüllyesztette hajójukat. A víz holttestek százait sodorta partra. A helyi lakosok saját szokásaik szerint el akarták égetni a holttesteket, amikor váratlanul néhány partra vetett menekült életre kelt. Kérésükre a tetemeket nem égették el, hanem eltemették Mumbaitól délre, azon a helyen, amely ma is látható. A megmenekültek egy része felvette a hinduizmust, tizennégyen közülük azonban ragaszkodtak a zsidó valláshoz. Ők alapozták meg az indiai zsidóság legrégibb ágát, az ő utódaiknak neve B’nei Israel – Izrael fiai. (Több kisebb csoport használja ugyanezt a nevet, köztük keresztények is.)
Mumbai környékén manapság mintegy háromezren élnek, Izraelben pedig közel százezren. Rajtuk kívül léteznek Indiában kisebb zsidó csoportok: a kocsinik (az ország déli részén, Cochin térségében), a Bagdadból származó zsidók, B’nei Menase, B’nei Efráim, B’nei Cion, valamint jellegzetes askenázi és szefárd közösségek.
A B’nei Israel tagjai kizárólag egymás közt házasodtak, és nemzedékeken át őrizték hagyományaikat. Ezzel együtt sikeresen illeszkedtek be a többségi társadalomba, beleértve az állami hivatalokat. Kitűntek az orvostudomány, a művészet és a bollywoodi filmgyártás területein is.
Sokvallású országként Indiát mindig is a vallásszabadság és a tolerancia jellemezte, amelyet a zsidók is élveztek. Például, ha a hinduk zenés felvonulást rendeztek, a zsinagóga mellé érve elhallgattak, hogy ne zavarják az imádkozást. A zsidó temetőkről muszlimok gondoskodnak, ma is muszlim sírköves vési a héber feliratokat.
Egyik hagyományuk szerint a Rambam testvére, Dávid Maimonidész rabbi (elhunyt 1177-ben) volt az, aki a vallási törvényekre és a hagyományokra megtanította a közösséget, miután látta, hogy a fiúgyerekeket körülmetélik és a nők betartják a kóser étkezés törvényeit. Saját hagyományaik közé tartozott, hogy jom kippurkor bezárkóztak házaikba, amit környezetük megértéssel fogadott. A böjtnapot ezért maguk között a zárt ajtók napjának nevezték.
Az első írásos emlék a B’nei Israel közösségről 1855-ből való, és mintegy nyolcezer főről tanúskodik. Az is kiderül a dokumentumokból, hogy már a XIX. század végén napirendre került a Szentföldre visszatérés gondolata. Herzl 1897-ben levelet intézett hozzájuk és meghívta őket az első cionista kongresszusra. A meghívást visszautasították arra hivatkozva, hogy a Messiás eljövetelére várnak, de felajánlották anyagi támogatásukat a cionista mozgalomnak.
Az 1920-as évek közepétől mégis elkezdődött az indiai zsidók Izraelbe vándorlása. Az államalapítás időszakában a B’nei Israel közösség 2500 tagja erősítette a zsidó jisuvot, sokan közülük részt vettek a függetlenségi háborúban. A beilleszkedés az új környezetbe azonban gondot jelentett számukra. Saját kibucot akartak alapítani, hogy ott folytathassák Indiában megszokott életvitelüket, de az illetékes hatóságok nem engedélyezték számukra, ehelyett a már meglévő kibucok között osztották szét őket. Akik nem kerültek kibucba, kénytelenek voltak fizikai munkát végezni, függetlenül attól, milyen beosztásban dolgoztak Indiában. Ezen túlmenően gyanakodva fogadták érkezésüket, mert sem az askenázi, sem a szefárd, sem a keleti zsidók közé nem illettek.
A bevándorlással járó általános nehézségek mellett a B’nei Israel tagjainak még egy problémával kellett szembesülniük: a származásuk iránti kétségekkel. Az izraeli főrabbinátus elküldte embereit Indiába, hogy vizsgálják ki hovatartozásukat okiratok és tanúvallomások segítségével. Azzal tértek vissza, hogy zsidó életvitelük semmi kétséget nem hagy származásuk felől. Azt azonban kifogásolták, hogy a házasságlevelek mellett egyetlen válólevelet sem találtak, így felmerült a gyanú, hogy talán vannak házasságon kívüli, tiltott viszonyból született gyerekek. A közösség egyedülálló életmódja azonban azt bizonyította, hogy a házaspárok nem váltak el, aki pedig megözvegyült, nem házasodott újra.
Végül hosszas tárgyalások után, 1964-ben a főrabbinátus elfogadta zsidókként a közösség tagjait. A probléma azonban mégsem oldódott meg, mert míg az egymás közötti házasodás elé nem gördítettek akadályt, más etnikai csoporthoz tartozókkal megnehezítették a házasságkötést. A B’nei Israel tagjai azelőtt is tüntettek megkülönböztetésük ellen, ezúttal azonban az addiginál hevesebb módon juttatták kifejezése elégedetlenségüket. A viszály az akkori miniszterelnök, Lévi Eskol közbeavatkozására ült el, de a mai napig előfordul, hogy a csoport tagjai nehézségekkel találják szemben magukat a rabbinátuson.
Jegyzet:
[1] Elhunyt i. e. 164-ben
