Az utóbbi egy-két évtizedben Afrika egyes részeinek lakossága egyre inkább a szellemi élet felé fordul. Nagy részük a kereszténységhez csatlakozik, de szép számmal vannak olyanok is, akikre a judaizmus van hatással. Az utóbbiak között kiemelkedő helyet foglal el egy zimbabwei csoport, a lembák törzse, amelynek tagjai a jelek szerint jól érzik magukat országukban.
Legendájuk szerint őseik hajóval érkeztek Jemenből Afrikába, hogy új kereskedelmi piacot találjanak. Ez derül ki törzsi történeteikből, például:
„Atyáink, az első dinasztia megalapítói egy Szena nevű városból származnak (nem azonos Szanaa-val, a jemeni fővárossal). Vérbeli kereskedők voltak, nem ismerték a félelmet!”
A hosszú hajóútra azzal emlékeznek, hogy halottjaik sírjába vizet öntenek; ezzel egyben segíteni akarják a lelkek visszatérését az ősi földre.
A törzs nem egységes. A mintegy 70 ezer fős közösség nagy része kereszténynek mondja magát, kisebbik része muszlimnak – mindkét csoport elismeri a közös zsidó gyökereket –, és körülbelül kétezren vannak, akik zsidókként igyekeznek élni. A zárt közösség kirekeszti a törzsi hagyományokat semmibe vevő tagokat, ugyanakkor nem fogad be csatlakozni szándékozó idegeneket.
A magukat zsidóknak valló lembák hisznek abban, hogy a választott néphez tartoznak, hogy ősatyjuk Ábrahám, és hogy különböznek a többi néptől. Nem esznek disznóhúst, de a kóser állatok közül is csak azokat fogyasztják, amelyeket a saját rituáléjuk szerint vágnak le. A vért az állat levágásakor, ahogy azt a Tóra elrendeli, a földre öntik. Egy ősi daluk őrzi – bizonyára a könnyebb megtanulás végett – azoknak az állatoknak a nevét, amelyeket tilos fogyasztani; nem keverik a húsos ételt a tejessel. A fiúgyermekeket körülmetélik, de néhány évtizeddel ezelőtt úgy döntöttek, hogy nem a születés utáni nyolcadik napon, hanem nyolcéves korban végzik el a szertartást, hogy a gyereket ne tegyék ki a többiek gúnyolásának. A pihenőnapként tartott szombatot közös imával szentelik meg.
Genetikai vizsgálatokból kiderült, hogy a törzs férfiai körében más zsidó közösségeknél jóval gyakoribb az az Y kromoszóma, amely Áron főpap leszármazottjaira jellemző, emellett közel-keleti származásra utaló jeleket is felfedeztek náluk.
Az énekeken és mondákon kívül közmondások és rigmusok is szerepelnek liturgiájukban. Féltve őrzött titokként kezelt hagyományaik szóban öröklődnek nemzedékről nemzedékre, de csakis a közösség 16 éven felüli férfiai vihetik tovább. Legszentebb kincsüket a Harare Múzeumban őrzik. Ez egy dobszerű, nagyméretű tárgy, amely szerintük nem más, mint a frigyláda, amelyet az Ószövetség néha trombitákkal együtt említ, s amelynek belsejében a kőtáblákat is tárolták. Meggyőződésükben az sem zavarja őket, hogy a Tóra pontosan leírja a láda alakját és méreteit, valamint, hogy az elvégzett vizsgálatok szerint a dob mindössze 700 éves.
Elijáhu Birnbaum rabbi, aki eltöltött egy szombatot a közösségben, elmesélte, hogy az istentisztelet egy házban zajlott, amelyben tóraolvasó emelvény és frigyszekrény is volt. Az előimádkozó által vezetett szertartás több mint két órán át tartott. Kezdetben az előimádkozó a közösség bevonásával afrikai és hagyományos zsidó dallamokat énekelt, az utóbbiakat is a helyi kultúrának megfelelő stílusban. Aztán a frigyszekrényből elővettek egy kisméretű, papírra írott tóratekercset. A hetiszakasz felolvasásához a hagyományokhoz híven hét embert hívtak fel, akik közül többen tudtak héberül olvasni. Ezzel párhuzamosan a gyerekeknek külön tartottak istentiszteletet.
Vendégeket szívesen fogadnak, mert azt tartják, hogy a jószívvel közeledők áldást hoznak a közösségre, távozáskor pedig magukkal viszik az ő áldásukat és jóhírüket a nagyvilágba.
