1912-től 1956-ig Marokkó nagy része francia uralom alatt állt. Ezekben az évtizedekben szabadon vándoroltak ki országukból a marokkói zsidók a gyarmati hatóságok velük szemben tanúsított elnéző politikájának köszönhetően. Az Izrael Állam kikiáltása utáni első években tömegesen érkeztek az Országba, egyesek cionizmustól hajtva, mások családegyesítés céljából. 1956-tól azonban Marokkó függetlenségének kivívásával és V. Mohammed uralomra jutásával (1957 augusztusában vette fel a királyi címet) megváltozott a helyzet. Voltak, akik előre látták a változást, élükön Isszer Harellel, a Moszád, az izraeli titkosszolgálat legendás főnökével, aki már 1954 nyarán figyelmeztette Dávid Ben-Gurion miniszterelnököt a Marokkó, Tunézia és Algéria gyarmati uralom alóli felszabadulásában rejlő veszélyekre.
Már ekkor elkezdődött egy titkos, a három észak-afrikai ország zsidó lakosainak védelmére hivatott szervezet létrehozása. A cél eredetileg nem is az alija megszervezése, hanem az említett országok zsidó lakosainak megvédése volt. Nem a király személye volt az, ami okot adott az aggodalomra, hanem Muhammad Allal Al-Fassi Egyiptom-barát ellenzéki vezető, aki Izrael-ellenes és antiszemita nézeteiről volt ismert. Az 1955-ben száműzetésből visszatért király egyik beszédében kijelentette, hogy nem csak az arab, de a zsidó lakosokat is gyermekeinek tekinti. Ebből Al-Fassi megértette, hogy az általa már akkor tervezett pogromoknak az uralkodó komoly akadálya lesz.
Bár a király zsidók iránti érzelme nem változott, azt mégis megtette az arab világ és főként Nasszer egyiptomi elnök kedvéért, hogy leállította a zsidók szabad kivándorlását, a cionizmust pedig törvényen kívülinek nyilvánította. Közben a Moszád emberei helyi zsidó lakosok bevonásával titkos fegyverraktárakat hoztak létre, felkészülve a közösségek megvédésére. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a zsidók általában békében éltek muszlim szomszédaikkal, de kisebb-nagyobb lokális atrocitások mindig is érték őket. A legsúlyosabb közülük Izrael Állam kikiáltásakor történt, mikor Uzsda városában a csőcselék 44 zsidó lakost gyilkolt le, amit a francia katonák tétlenül néztek. Ez az előzmény és Al-Fassi antiszemita nézetei jó okot adtak az elővigyázatosságra, emellett az sem volt világos, külső nyomásra hoz-e radikális változást a király politikája.
Miután a Jewish Agency (Szochnut) addig legálisan ott-tartózkodó munkatársait a marokkói hatóságok távozásra szólították fel, feladatukat a Moszád emberei vették át. Nem volt ugyan ilyen irányú tapasztalatuk, így kénytelenek voltak beletanulni a teendőkbe, az immár illegális utak megszervezésébe. Repülőgépen, hajón, vonaton, teher- és személygépkocsin, minden lehetséges módon folyt az embercsempészet. A tiltás ellenére ezekben az években mintegy 30 ezer zsidónak sikerült elérkezni a Szentföldre a legkülönbözőbb utakon. Nem lehetett például falvakban élő, szakállas, hagyományos öltözékű vallásos zsidókat turistákként vagy üzletemberekként, hamis útlevéllel átvinni a határon, ezért őket a spanyol fennhatóság alá tartozó Melilla kikötővárosig teherautókon szállították el, ahonnan hajón indultak tovább.
Egy másik tengeri útvonal az észak-marokkói Al-Hoceima városához közeli kiindulópontról Gibraltárra vezetett. A Moszád által bérelt Egoz nevű hajó tizenkétszer tette meg ezt az utat, mígnem 1961. január 10-én a viharos időjárásban elsüllyedt. Tíz családhoz tartozó 43 marokkói zsidó lelte halálát a hullámok között. Ez a világ közvéleményét is foglalkoztató tragikus esemény fordulópontot jelentett: hamarosan megállapodás született a marokkói zsidók kivándorlásának engedélyezéséről. 1961. február 26-án meghalt V. Mohammed király, helyét II. Hasszán vette át. Az elkövetkező három évben 120 ezer marokkói zsidó vándorolt ki legálisan Izraelbe. Legálisan, ám félig-meddig titokban, többnyire az éj leple alatt indultak útnak. A király megkérte a szabadság árát: minden egyes zsidóért fejpénzt kellett fizetni. Mint tudjuk, később volt erre példa a szocialista táborban is.
Az Izraeli Nemzeti Könyvtár tekintélyes gyűjteményt őriz a gazdag kultúrájú marokkói zsidóság bevándorlásáról a XIX. századig visszamenőleg.
