Vitathatatlan, hogy létezik izraeli konyha, amelynek sok közös vonása van a közel-keleti országokéval, ugyanakkor magán viseli számos nemzet gasztronómiai hagyományainak jegyeit. Gyökerei az államalapítás utáni évekbe nyúlnak vissza, amikor igyekeztek egységes izraeli kultúrát kialakítani, beleértve a zenét és az irodalmat, no meg a főzési és étkezési szokásokat is. Ennek jegyében megpróbálták megkedveltetni a közép- és kelet-európai bevándorlókkal például a padlizsánt és a cukkinit egy sor más zöldségnövénnyel együtt, amelyek fogyasztása nem volt jellemző származási országukban.
Az 1950-es évek szűkös esztendeiben, a jegyrendszer idején gőzerővel folyt a hazai áruk népszerűsítése. Az ötvenes-hatvanas években, az Észak-Afrikából érkezett bevándorlók számának növekedésével, az egzotikus fűszerek újabb változást hoztak a kék-fehér konyhába, megdöntve a hagyományos askenázi ízvilág addigi uralmát. A hatvanas évek derekán az Oktatási Minisztérium külön kiadványban népszerűsítette a függetlenségi napi szabadtéri sütés-főzést, hogy láthatóvá és vonzóvá tegye mindenki számára a zsidó konyha sokszínűségét. A nagy kulináris előretörés a hetvenes-nyolcvanas években következett be: a főzés már nem csak puszta „házi feladat” volt, hanem fokozatosan látványos kedvteléssé vált. Ekkoriban kezdtek az izraeliek gyakrabban külföldre utazni, és ekkor jelent meg az első, a receptek mellett fotóillusztrációkat tartalmazó album.
A nyolcvanas évek eleje újabb változást hozott: megjelent Israel Aharoni könyve a kínai konyháról, amelyhez kizárólag hazai alapanyagokat ajánlott. Aharoni volt az első séf, aki vendéglőt nyitott; ilyen képzettségű szakembereket addig csak szállodákban foglalkoztattak. Ennek hatására országszerte sorra nyíltak a kínai éttermek (Tel-Avivban például több, mint hetven közül lehetett választani), majd kezdtek megjelenni a legkülönbözőbb: indonéz, francia, marokkói, tunéziai, román, koreai, magyar, orosz és ki tudja, még milyen éttermek. Persze nem mindnek volt sikere. A megmaradtak többsége ma is eleget tesz a kóser főzés és étkeztetés szabályainak, hogy ne szalassza el a vallásos vendégeket, de azoknak is megvan a vendégköre, amelyek éppen a kivételt erősítik.
Talán nincs még egy olyan ország a világon, ahol ennyiféle étterem megtalálható. Az eredeti ízek megőrzése mellett igencsak érdekes megfigyelni az étkezési kultúrák keveredését. Egy példa a sok közül: az askenázi hagyományok szerint készült gefilte fish (töltött hal) tahini- és hilbemártással is készülhet. Kétséges, hogy más országban eszébe jutott volna bárkinek ezeket az ízeket egymáshoz illeszteni. A tahini arab eredetű, az izraeliek által kedvelt, szezámmagból készült paszta, a hilbe pedig jemeni: görögszénamagot, koriandert, fokhagymát és citromlevet tartalmaz.
A XX. században élesen elkülönült egymástól a kávéház, ahol süteményeket árultak a kávé vagy tea mellé, a bár, ahol legfeljebb sós mogyorót vagy olajbogyót szolgáltak fel az italhoz és a vendéglő, ahol széles választék volt a legkülönbözőbb ételekből. Mára Izraelben is megszűntek ezek a határok: a kávéházban étkezni vagy alkoholt fogyasztani is lehet, a bárban többféle ételt szolgálnak fel az italok mellett, a vendéglőkben pedig meg lehet találni mindazt, amit az említett két helyen kínálnak, felhasználva a tágasabb helyiség adta lehetőségeket nagyobb rendezvények lebonyolítására.
A múlt század harmincas éveitől máig több mint hatszázféle héber nyelvű szakácskönyv jelent meg. Az elsőknek inkább gyakorlati, mint kulináris jelentőségük volt, és érdekességük, hogy szinte kivétel nélkül nőnemben íródtak, ami tükrözi az akkori társadalmi felfogást. A fő hangsúlyt a helyes táplálkozásra, a takarékosságra, az észszerű háztartásvezetésre helyezték. A Nemzetközi Cionista Nőszövetség egyik kiadványában például az állt, hogy el kell feledtetni a különböző országokból érkezett háziasszonyokkal főzési hagyományaikat, helyettük egységes szokásokat kell kialakítani. Persze nem csak gyakorló háziasszonyok, hanem a konyhaművészetben járatlan hölgyek is szép számmal voltak a bevándorlók között, és nekik bizony jó szolgálatot tettek ezek az egyszerű, útmutatásnak szánt receptek. A valamikor a konyhában meghúzódó, kézikönyvként használt szakácskönyvek helyett ma több tucat színes fotóval tarkított albumok díszítik a szobák könyvespolcait, bloggerek és nemzetközileg elismert séfek versengenek az ínyencek kegyeiért.