1933. május 10-én a berlini Opera előtti tér sarkában meghúzódva egy ember némán szemlélte, miként égetik el egyetemi hallgatók feldúlt tömegének náci karlendítése közepette erkölcsileg elfajzottnak és a német szellemmel ellentétesnek nyilvánított könyveit. Aztán mikor észrevette, hogy néhány diák felismerte, sietve elhagyta a teret. Ő, Erich Kästner volt egyedül jelen az akkor még életben lévő alkotók közül, akiknek a műveit aznap este látványosan máglyára vetették.
Meg kell hagyni, szerzőként igen rangos társaságban volt az írók és költők, tudósok és filozófusok, művészek és újságírók között, akiknek kétharmada zsidó származású, egyharmada pedig kommunista, liberális vagy a náci rendszer ellenzője volt. Többek között Sigmund Freud, Albert Einstein, Erich Maria Remarque, Stefan Zweig, Bertold Brecht és Karl Marx is szerepeltek a mintegy 200 nevet tartalmazó listán, olyan nagyságok, akiknek műveit a világ más országaiban kötelező olvasmányként tartották számon.
A zsidó állam megszületése utáni években, amikor minden német gyártmányú árucikket bojkottáltak, természetesnek tűnt, hogy Kästner héberre fordított könyvei nagy sikert arattak Izraelben a zsidósággal szembeni szolidaritásának köszönhetően, de a történet ennél azért összetettebb. Emil, Anton és a többi gyerekhős kitalálója megrögzött pacifista és humanista volt, ez egyértelműen kiderül műveiből. A háború előtti, felnőtteknek szánt írásaiban többször figyelmeztetett a mély erkölcsi szakadékra, amelybe Németország zuhant, és óva intett a következményektől. Viszont amennyire borzadt a náci eszméktől, annyira szerette hazáját, Németországot – talán jobban, mint önmagát.
Sem a náci fajelmélet, sem a hétköznapi európai antiszemitizmus nem fertőzte meg, és ebben közvetlen környezetének is szerepe volt. A család legjobb barátja egy Emil Zimmermann nevű zsidó gyermekorvos volt, aki annyira közel állt hozzájuk, hogy egy időben elterjedt a pletyka, hogy ő Erich apja. A harmincas évek elején, amikor Berlinben műsorra tűzték a Pötyi és Anton című darabot, Kästner maga választotta ki az egyik főszereplőt, egy Hanna Meierzak nevű kislányt, aki később Chana Maron néven lett ismert színésznő Izraelben. Kästner egyébként szívvel-lélekkel támogatta a zsidó állam megalakulását.
Többször beidézték a Gestapóra, de mikor lehetősége nyílt kivándorolni Angliába vagy Svájcba, ő Németországban maradt, sőt mindent megtett azért, hogy a hatalom szemében legitim német állampolgár maradjon. Felvételét az írószövetségbe elutasították, de elnézték, hogy könyveit álnéven terjeszti Svájcban. 1941-ben Berthold Bürger álnéven forgatókönyvet írt egy Münchhausen báróról készülő filmhez, amelyet az a Fritz Hippler rendelt tőle, aki beszédet mondott a könyvégetésen. Hippler, az egykori diákvezető akkor már a náci Németország propagandaminisztériumában dolgozott, ő rendezte Az örök zsidó című hírhedt antiszemita filmet. A kettősség mindkét részről érthetetlen: hogyan volt képes az érzékeny lelkű humanista a személyes sérelmek után is az általa elítélt rendszernek dolgozni és miként engedhette ez a rendszer, hogy szabad és aktív maradjon? A riportereknek, akik erről kérdezték, többféle választ adott. Ezek közül kettőt emelünk ki: édesanyja, akihez igen szoros szálak fűzték, már idős volt ahhoz, hogy elhagyják Németországot, ő maga pedig mindenekelőtt és mindenek ellenére németnek tartotta magát, nem tudta máshol elképzelni az életét. Elsiratta szeretett szülővárosa, Drezda pusztulását, de vérzett a szíve a szövetségesek által elfoglalt városokért is. Ugyanakkor keményen bírálta a náci hadvezetést, azonban a történelmi tények ismeretében talán mégsem eléggé… A háború vége felé ezt írta:
„A Harmadik Birodalom öngyilkosságot követ el – a holttest azonban Németország lesz”.
A jobb és szebb Németországról álmodó író 50 évvel ezelőtt, 75 éves korában hunyt el, 1974. július 29-én.
