A böjtnapok olyan, különleges időszakokat jelentenek, melyeken az Örökkévaló fokozott mértékben várja a megtérésünket. A nap nem csupán szomorúságot, hanem lehetőségeket is magában hordoz, lehetőséget arra, hogy helyrehozzuk a Szentély pusztulásának kiváltó okát, siettetve általa a végső megváltást, és a messiási idők eljövetelét.

A támuz hó 17. napjától áv hó 9-ig tartó, héberül slosát hásávuotnak, vagy béjn hámécárimnak, jiddisül drájvochennek nevezett gyászidőszakban a történelem során sok negatív esemény történt a zsidókkal, Jeruzsálem pusztulásán kívül is.

A gyász az új hónap kezdetétől, ros chodes Ávtól elmélyül, és további kilenc napon át tart, héberül tisát hájámim, jiddisül nájntég. Áv hónap kilencedike Tisá Beáv, 25 órás böjtnap, az evés és ivás tilalmán kívül a fürdés, a házasélet és a bőrcipő viselésének tilalma is érvényben van, akárcsak Jom Kippurkor, ezen kívül a nap deléig csak alacsony széken ülünk. Bölcseink azt mondják, aki gyászolja Jeruzsálem pusztulását, az láthatja majd, amikor elérkezik a Messiás, és felépül a Szentély. Ha ez megtörténik, a zsidó naptár legszomorúbb napjai a végtelen boldogság időszakává változnak majd.

 

A hagyomány szerint, ez a nap mindig szerencsétlen nap volt, sok tragikus esemény következett be Áv hónap 9-én.

• ezen a napon halt meg Áron, az első főpap, aki mindig a békességre törekedett.
• Bölcseink szerint ekkor határozta el az Ö-rökkévaló, hogy nem mehetnek be Kánaán földjére az Egyiptomból kivonult zsidók. Negyven évig kellett a sivatagban bolyonganiuk, míg megszületett és felnőtt az új nemzedék, akik elfoglalhatták az országot.
• ezen a napon került Egyiptomba József rabszolgának. Nemsokára családja többi tagja is követte őt, és megkezdődött az egyiptomi rabszolgaság.
• e napon gyújtották fel Salamon templomát, azaz az első Szentélyt, i.e. 586-ban a várost elfoglaló babilóniai seregek.
• szintén ezen a napon gyújtották fel a babilóniai fogságból hazatértek által felépített és Heródes uralkodása alatt átépített második Szentélyt, a Titus vezette légiók 70-ben.
• a középkorban 1492-ben ekkor történt a zsidók kiűzése Spanyolországból, Torquemada főinkvizítor sugalmazására.

 

Áv hó 9-e hasonlóan Jom Kippurhoz 25 órás teljes böjtnap, naplementekor kezdődik, és másnap a csillagok feljöveteléig tart. Érdemes a két böjtöt megelőző napokban már odafigyelni a vízivásra, és csökkenteni a koffein és az alkohol fogyasztását, mert mindkettő vizet von el a szervezetünktől.

Érdemes könnyű, nem túl zsíros és nehéz ételeket készíteni és azokat feltálalni, tartózkodjunk a túlzottan sós és fűszeres ennivalók fogyasztásától.

A böjtnapon tilos az étel- és italfogyasztás. Nem viselünk bőrcipőt, mert a régi időkben az a kényelem és gazdagság jelképe volt! Tisztasági mosdáson kívül tilos a fürdés és illatszerek használata.

Tilos a házastársi érintkezés. Nem mosunk, és a hölgyek nem sminkelik magukat, nem végzünk semmiféle munkát.

A böjt előtti utolsó étkezésnél, az áruhát máfszeketnél, szokás gyümölcsöket és hamuval megszórt tojást enni. A tojás a gyász jelképe.

 

A zsinagógába vászoncipőben vagy papucsban megyünk, párnákon foglalunk helyet a földön vagy a lépcsőkön.

A Megilát Échá-t, azaz Jeremiás siralmait olvassuk, hagyományos, kántáló dallammal. A Tórából Mózes figyelmeztetései, feddő szavai hangzanak fel, melyekből megtudhatjuk, hogy milyen csapások várnak a népre, ha elfordulnak az Ö-rökkévalótól!

Ha valakinek egészségügyi, vagy más okok miatt ennie kell, akkor ő egyen és igyon. De lehetőleg csak annyit, amennyi a rosszullét elkerüléséhez vagy a gyógyszerek bevételéhez feltétlenül szükséges!

Áv hó tizedik napján délig még nem szokás húst fogyasztani és bort inni, mert eddig égett a Szentély. Ezután megváltozik a hónap elnevezése, menáchem áv, azaz vigasztaló áv lesz a neve. Hosszú időn keresztül állt Jeruzsálem egyik magaslatán a Szentély, mely annyira fontos szerepet töltött be a zsidó nép életében, hogy a 613 micva, parancsolat mintegy kétharmada vele kapcsolatos. A szentély lerombolása után elrendelték bölcseink, hogy minden örömben meg kell emlékeznünk a Szentélyről az elpusztulásáról, miként írva van a 137. Zsoltárban.

„Ha elfelednélek Jeruzsálem, száradjon el jobbom, tapadjon nyelvem az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha nem emelem Jeruzsálemet örömöm csúcsára”.

A kalácsból vett chálá, a házunk vagy lakásunk falán befestetlenül hagyott felület, vagy az esküvőn eltört pohár, mind a „zécher l’Mikdás”, azaz a Szentélyre való emlékezés és egyben emlékeztetés is arra, hogy nem lehet teljes a legnagyobb örömünk sem a Szentély nélkül.