Január 27-én, a Nemzetközi Holokauszt Emléknapon különösen fájó felelevenítenünk a II. világháború és a Soá borzalmait. Emlékezünk és emlékeztetünk kell azokra, akik áldozatul estek az emberi gonoszságnak és azokra is, akik, csodával határos módon, túlélték a zsidóüldözést.
Jómagam Dobai Róza lánya vagyok. Róza egyike volt a Holokauszt-túlélők című portrésorozat három modelljének, a nappalinkban lógó festmények közül a keleti falon látható alkotás ábrázolja őt. A kvalitásos művészi munkák magángyűjteményünk megbecsült darabjai, és én naponta többször is a hölgyek zöld szemébe nézek, így révedve a múltba, eltűnt idők nyomába szegődőn.
A festmények szereplői:
1. Deutsch Béláné született Löwinger Gizella (1875? Nyitra – 1954 Balassagyarmat)
2. Dobai (Deutsch) Ferencné született Mechlovics Elvira (1902 Bécs – 1963 Budapest)
3. Dobai (Deutsch) Róza (1940 Budapest – )
Gizella, avagy Giza, a dédnagyanyám nincstelenül és rettenetes egészségi állapotban szabadult fel a pesti gettóban. Mivel Király utcai lakását porrá bombázták, kis időre egy zsidó családhoz költözött, ők fürdették ki a tetűből, s táplálták fel valamelyest.
Nagyanyám, Elvira, vagy ahogy a családban becézték, Ella, kereskedő férjével, Ferivel (1899 Újpest – 1953 Budapest) és lányával, Rózával hamis papírokkal bujkálva élte túl a Vészkorszakot.
Néhány hónappal a világháború befejeződése után Budán egyesült a család, és három éven át, 1945 és 1948 között együtt lakott a három hölgy, akikről a portrék készültek.
Az államosításkor Giza a balassagyarmati öregek otthonába került. Haláláig ott élt, naponta felidézve szeretett fivére, az egykori szegedi rabbi történetét, s megemlékezve négy fiáról, akik közül a legkedvesebb, László a háborúban lelte halálát.
A festményeket Zobor (Weisz) Jenő (1898-1960) jegyzi.
Az eredetileg rajztanár Zobor a kor neves portréfestőjének számított. Jóval a háborút követően, 1948-ban tért haza, lévén a munkaszolgálat után hadifogságba esett. Mivel semmije se maradt, ellátásért cserébe festményeket készített családunk hölgytagjairól.
Nézem a portrékat, két érett hölgyét meg a kislányét… Micsoda sorsok rejlenek a zöld szemek mögött…! A kislány az anyám. Nyolcéves, de tekintetében már ott bujkál a világ minden fájdalma… És mégis, ma is itt van velem, fogja a kezem, bizonyítva, hogy olykor a túlélhetetlent is túl lehet élni.
Erős asszonyokat adott a családunk a hazának.
Három erős zsidó asszonyt.
Rendíthetetlen tekintetük nyújt erőt szembenézni a fájdalmas múlttal.