Gondolatok Bo hetiszakaszához

Mózes a fáraónak (Smot, 11:7) azt mondja az elsőszülöttek halálakor: „De Izrael fiaira még a kutya sem mer majd rámordulni” (szó szerint: nem élesíti a kutya a nyelvét). Egyiptomban a kutyákat a sakálfejű istenséggel, Anubiusszal azonosították, aki a mumifikálás istene volt. Hitük szerint olyan szereppel bírt, mint a görög mitológiában Khárón, aki a lelkeket vitte át a túlvilágra.

A Bibliában a kutya egyértelműen negatív figura. Ávnerről, Saul tábornokáról olvashatjuk (2Sámuel 3:8): „Ávner nagyon megharagudott Isboset szavai miatt, és ezt mondta: hát a júdeai kutyák feje vagyok én?” A férfiprostituáltra használt jelző szintén a kutya volt (5Mózes 23:19).

A Smot 11:7 szövegében említésre került kutyák kifejezés valószínűleg a zsidók által lakott falvakban tartott ebekre utal, hiszen a korabeli társadalomban a kutyákat szinte kizárólag – leszámítva az elit réteg házi kedvenceit – vidéki környezetben, házőrzés vagy nyájterelés céljára tartották. Az egyiptomiak hangosan sírtak, jajveszékeltek a halottaik miatt, a zsidó környékeken azonban csönd honolt, hiszen a halál angyala csak az egyiptomi elsőszülötteket ragadta el. A zsidók nem zokogtak, az általuk tartott kutyák is aludtak.

A kontextust megvizsgálva, a 11. fejezet 7. pászukja nem illik a 11:6 és a 11:8 közé. Sokan úgy vélik, hogy a 7. pászuk utólagos szerkesztés eredményeképpen került a helyére. A tradicionális kommentátorok között is vannak (Ibn Ezra, Lekách Tov, Bechor Sor, David Cvi Hoffmann), akik úgy vélik, hogy nem a zsidók kutyáiról van szó, hanem az egyiptomi vidéki környezetben élő négylábúakról: amikor a zsidó tömegek útra keltek, hogy elhagyják Egyiptomot, keresztül kellett vonulniuk az országon. Noha ez egy korábban soha nem tapasztalt, egyedülálló esemény volt, a kutyák – a Mindenható közbenjárására – a kivonuló népet nem ugatták meg, hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy a kivonulás terve sikerüljön.