A Holokauszt Nemzetközi Emléknapjának közeledtével ismét feltör bennem az a különös fájdalom, melyet a Mártírok Emléknapjára készülődve, majd a rendezvény alatt átéltem.
Tudtam, hogy soha nem kapunk választ az okokat kereső kérdésre. Hogyan történhetett meg az európai zsidóság hatvan, magyarországi hittestvéreink hatvankilenc százalékának elpusztítása?
Az emléknapokon évről-évre megfigyelhettem túlélőink és az emlékezők számának csökkenését. Manapság biztonságban, félelem nélkül élhetünk ugyan, de lassacskán fogynunk. Öt túlélő hittestvérünket tartsa meg az Örökkévaló közöttünk nagyon sokáig.
De lássuk, hogyan is alakult a sorsuk, sorsunk az országnak ebben a sarkában, a zsidóság keleti végvárában?
Nyíregyháza a XVIII. század közepére szinte teljesen elnéptelenedett, ezért a település földesura, Károlyi Ferenc evangélikus szlovákok betelepítése mellett döntött. Ennek köszönhetően a település felvirágzott, a 18. sz. végén mezőváros, majd megváltással szabad királyi város lett.
Eközben elődeink, akik a török hódoltság után elmenekültek az országból, ismét kényszerű vándorbotot ragadtak, és osztrák, német területekről, Csehországból, majd Galíciából megindult a zsidóság vándorlása magyarhon felé. (A „többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek” szólás nem ebben a történelmi korszakban született.) Az eltérő kultúrájú csoportok az országon belül is migráltak, így vált Nyíregyháza is a jiddis nyelvű haszid és a német nyelvű askenázi zsidó rétegek ütközőpontjává, mintegy előrevetítve a felekezeti szakadást.
1840-től jutott a zsidóság osztályrészévé a szabad letelepülési, a szabadkereskedelemi és ipari tevékenység, a tudományos és művészeti pályákon való elhelyezkedés, a polgári ingatlanszerzés joga. A teljes polgári és politikai jogot 1867-ben mondta ki az emancipációs törvény. Az izraelita felekezet „elismert” státusza ekkor még számtalan hátrányt jelentett, de 1895-től „bevett” egyházként működhetett, azaz állami támogatással. (Ugye, ismerős a téma?) A több, mint száz évig elhúzódó folyamat a lakosság egzisztenciális félelméből és a vallási türelmetlenségből fakadt. (Szomorú kitérőként jegyzem meg, hogy ezen törvények a 20. század rémálmában érvényüket vesztették, s a magyar zsidó nemzetiségű állampolgárok átminősíttettek zsidó fajúakká.)
Nyíregyháza zsidósága 1840-től szerves része lett a városnak. Míg tudta, szolgálta annak érdekeit, melyhez a kölcsönös vallási tolerancia biztosított hátteret. Tekintsünk el attól, hogy a sokévszázados antijudaizmus, majd a politikai antiszemitizmus parazsa nem hunyt ki. (Városunk 1883-ban a tiszaeszlári vérvádperről híresült el a magyar zsidóság aranykorában. Erről a korszakról, a város és a megye jelentős zsidó személyiségeiről bőséges ismereteket ad a helyi hitközség weboldala, s a 24 éve alapított Sófár című újság írásai.)
A szakadás folyamata lassan ment végbe városunkban. 1865-ig az akkor még egységesnek tűnő közösség a nagykállói rabbinátushoz tartozott. Az önállóvá vált hitközséget a németül prédikáló Friedmann Károly rabbi 40 évig vezette. Az 1868/69-es zsidó kongresszuson megtörtént a zsidóság ortodox és neológ felekezetre szakadása. A nyíregyházi zsidóság ellenben egyikhez sem csatlakozott. Az 1877-ben írt alapszabályában a status quo irányzat mellett foglalt állást, a végleges csatlakozás pedig – az alapszabály többszöri átírása után – 1882-ben történt meg az irányzathoz. A helyi zsidóság egy része ezt nem fogadta el, 1878-ben saját rabbit hívtak Friedmann Ignácz személyében, tagozatként működtek. Végül 1905-ben létrejött az Autonóm Ortodox Hitközség, mely 1922 és 1924 között felépítette a zsinagógáját.
Az ortodox közösségről vajmi kevés adat, történet maradt az utókorra, így Wieder Solem rabbiról se sokat tudhatunk, aki negyven év szolgálat után Auschwitzban pusztult el. Ugyanez jutott osztályrészül Németi Sándor elnöknek is. (Németi Sándor mindkét Amerikában élő dédunokáját közösségünk avatta bár micvóvá.) Annál többet tudunk az országos hírű, városában megbecsült dr. Bernstein Béla „stateszku” főrabbiról, képviselőtestületi tagról, ki bibliájával a kezében követte híveit a Kassa felé induló vagonok egyikébe.
A nyíregyházi „zsidólista” több, mint 4700 nevet tartalmaz. A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium emberséges tanárai révén, 1944-ben kiengedték a tizenhat zsidó maturanduszt a gettóból. Érettségizhettek, de rögtön utána – egy kivételével – deportálták őket. Tizenötükből három élte túl a Soát.
Főhajtás a túlélőknek, kik újraindították a hitéletet annak ellenére, hogy sokuknak új családot kellett alapítania, valamint szembesülnie kellett az 1878-ban épített, a harcok alatt kiégett status quo zsinagóga pusztulásával és a kifosztott ortodox templommal, mely gettókórházként működött. Hamarosan újraéledt mindkét közösség közel ezer fővel, helyiekkel, betelepülőkkel. A kiégett templom helyreállítása fel sem merülhetett, az államra sem számíthattak a helyi zsidók, különösen a politikai változás után. Működött ugyan a slachstíbel, a kóser húsbolt, a mikve, de a hitélet már soha nem lett a régi. Ezt nemcsak az anyagi feltételek tartós hiánya okozta, hanem az is, hogy a zsidóknak választaniuk kellett a megélhetés és a szombattartás között. (Ritka kivétel lehetett az olyan vállalati vezető, mint aki apámnak szólt, hogy az őszi ünnepekre nyugodtan vegyen ki szabadságot.) Ilyen körülmények között elsősorban az ortodox hitűek, de mások is folyamatosan hagyták el a várost. Némi reményt jelenthetett ugyan 1947-ben dr. Morgenstern Benő, a fiatal, nagy tudású vallási vezető letelepedése a városban, de ő sem bírta sokáig. Az 1956-os zsidóellenes hangulat hatására 1957-ben alijázott. Jónéhányan az átélt borzalmak hatására elvesztették a hitüket, beolvadtak a politikai életbe, s közülük csak néhányan tértek visssza a közösségbe a rendszerváltás után. (Ne ítélkezzünk! Ha a mi háború után született generációnk megfelelő zsidó oktatást kap egy más politikai környezetben, vallásosabb családi légkörben, s itt marad a városban, zsidó családot alapít, akkor ma nem lenne gondunk. Igaz, hogy az őszi ünnepek alatt még néhány évtizedig megtelt a templomunk, de ez ma már leginkább csak álom.)
A 90-es évek végén, a megváltozott politikai és pénzügyi feltételeket kihasználva, elkezdtük a közösség élettereinek felújítását. Különösen fontos volt az ortodoxok első épületének, közösségházának teljes rekonstrukciója, a zsinagóga további részleges felújítása, a közel 2500 síremléket őrző temetőnk megóvása. (A megye egyetlen mikvéje sajnos ma is az enyészet állapotában van.) Igyekeztünk továbbá minél több vallási, kulturális rendezvényt szervezni, nyitottá válni – több-kevesebb sikerrel. Ez a törekvésünk máig is tart, s van már képzett, fiatal vallási vezetőnk. Ez nagyon fontos, mert többet kellene tudnunk a múltunkról, a törvényeink szelleméből, hiszen a zsidó nép azért maradt fenn, mert réges-rég megírta saját történetét, melyet tovább kell adnunk utódainknak.
Segítséget várunk a zsidó vallási szervezetektől, de elsősorban szellemi támogatást és – aktuálisan – morális példamutatást. A döntéshozóknak – helyi és országos szinten – meg kell fogalmazniuk olyan elképzeléseket, melyek a jó fizikai adottságú létesítményeinkre épülve hosszútávon szolgálhatják utódaink jövőjét. Ehhez persze a magyar zsidóság sokszínűsége mellett, egységes jövőképre is szükség lenne.
