Kisvárda város önkormányzata és a Rétközi Múzeum az évek alatt hagyományossá vált nyilvános városi rendezvény helyett – tekintettel a járványhelyzetre – a tavalyihoz hasonlóan az idén is videofelvétellel emlékezik meg a vészkorszak helyi áldozatairól.
1730-ban már éltek zsidók Kisvárdán, akik számára az Esterházyak engedélyezték a letelepedést. 1784-ben a városnak 118 zsidó lakosa volt. 1796-ban megalakult a zsidó hitközség, öt évvel később pedig megépült az első zsinagóga, amelynek pontos helye nem ismeretes; valószínűleg a mai, 1900-ban épült zsinagóga környékén állt. 1848-ban már a lakosság 23 százalékát kitevő 725 zsidó élt itt. Az 1868-as országos zsidó kongresszus (hivatalos nevén Izraelita Egyetemes Gyűlés) után a közösség, amely időközben kilépett a nagykállói hitközség fennhatósága alól, az ortodox irányzatot választotta, s bár a későbbiekben voltak neológ törekvések, többségük végig hű maradt hagyományaihoz. Ahogy Jólesz Károly főrabbi írta az 1980-ban megjelent Kisvárdai Emlékkönyvben: „Hű keresztmetszete a magyar ortodox hitközségek összességének. Egyesítette magában a strájmlit viselő szélsőségesen vallásosokat és a szombatot nem tartó magyar parlamenti képviselőket. A szó nemes értelmében anyahitközség volt, összefogta a zsidóság minden szárnyát és árnyalatát egy ortodox hitközségben.” 1885-ben csatlakoztak hozzájuk a környező települések kisebb közösségei. A monarchia idején több intézményt és egyesületet működtettek Kisvárdán (amit jiddisül Kleinwardeinnek neveztek), az Izraelita Nőegylettől kezdve a betegeket gyámolító Bikur Cholimon át a kamatmentes kölcsönpénztárig. Mikvén és kóser mészárszéken kívül volt külön elemi iskolájuk; később, az 1920-as években cionista ifjúsági szervezetek alakultak. Vallásos életvitelük mellett a kisvárdai zsidók részt vettek a város gazdasági életében: nagybirtokok igazgatásán túl pénzintézeteket alapítottak, és nekik köszönhető a helyi gyáripar meghonosítása.
1920 után a zsidó betelepülés megszűnt, ennek egyik okát az elemzők a trianoni békeszerződés következményében látják. Ennek ellenére a negyvenes évek elején a zsidóság alkotta a város népességének mintegy egynegyedét.
A zsidótörvények éppúgy sújtották a kisvárdai zsidókat, mint hittestvéreiket országszerte: sokan közülük elvesztették megélhetési forrásaikat, kiszorították őket a mezőgazdaságból, a kereskedelemből és az általuk létrehozott ipari üzemekből egyaránt. 1942-ben a városban munkaszolgálatos tábort hoztak létre. A sárga csillag viseléséről 1944. április 5-én megjelent rendeletet városszerte kidoboltatták. Április 16-án megkezdődött a környékbeli és a helyi zsidók összegyűjtése és gettóba zárása: a megyei alispán által május 11-én leadott összesített jelentésben 6.932 fő szerepel, ebből a kisvárdai lista 3.494 nevet tartalmazott. A környékbeli települések, ahonnan a zsidó lakosokat Kisvárdára szállították, a következők: Ajak, Anarcs, Dombrád, Döge, Fényeslitke, Gyulaháza, Jéke, Kékcse, Komoró, Mándok, Nyírkarász, Nyírtass, Pap, Pátroha, Rétközberencs, Szabolcsbáka, Szabolcsveresmart, Tiszakanyár és Tornyospálca.
1944. május 27-én kétnapi élelem elkészítésére utasították a gettó lakosait, amiből sejthető volt, hogy elszállítjá őket. Május 29-én hajnalban megkezdődött a gettó lakóinak bevagonírozása. Gyalogosan indították útnak az embereket Schwarz fakereskedő udvarába; a sínek egészen az ottani raktárakig vezettek. A vagonokba, amelyek előző nap érkeztek Németországból, 70-75 embert zsúfoltak be mintegy 40 csendőr felügyelete alatt.
Másnap, május 30-án áthaladt Kassán a Kisvárdáról indított első szerelvény 3.475 fővel, útban Auschwitz-Birkenau felé. Aznap mintegy gyakorlatozásként felsorakoztatták az iskola előtt a gettóban maradt zsidókat, akiket május 31-én szállítottak el. Ezzel befejeződött a kisvárdai gettó felszámolása. A második transzport 3421 fővel június 1-én érkezett Kassára. A vagonokat a kassai pályaudvaron minden alkalommal felnyitották, a transzportokat létszám szerint adták át a németeknek.
A gettóban, felfogva helyzetük kilátástalanságát, többen öngyilkosságot követtek el. Néhány embernek sikerült elbújni és a többiek elszállítása után Budapestre szökni.
A deportáltak többségét elpusztították a haláltáborokban. A túlélők között voltak olyanok, akik az átéltek után soha nem tértek vissza szeretett városukba. 1946-ban már csak mintegy 800 személy vallotta magát zsidónak Kisvárdán, az 1949-es népszámlálás szerint pedig csak 446-an maradtak a településen. Az idő múlásával ez a szám – halálozás és kivándorlás miatt – fokozatosan csökkent. 1950-ben megszűnt a Chevra kadisa, 1976-ban a hitközség múzeum létesítése céljából eladta a magyar államnak a zsinagógát. Kisvárda egyik virágzó közössége megszűnt, ám emléküket 77 év távlatából is gondosan ápolja a város mai vezetősége.
(Az írásban szereplő adatok többsége Néző István kisvárdai helytörténész munkáiból származik.)
A felvétel itt tekinthető meg:
