Számtalan nap érezzük azt, mintha egy folytonosan ismétlődő filmben élnénk az életünket. Reggel ugyanakkor csörög az óra, ugyanonnan süt be a nap, a szomszédok nagy eséllyel ugyanazon vitatkoznak, nem beszélve arról a kedves háztársról, aki pontban nyolckor kezd el flexelni, megadva ezzel a reggeli alaphangulatunkat és vérnyomásunkat. A villamoson ugyanazok az arcok, az irodában ugyanazok a gondok, mintha egy furcsa spirálba kerülnénk bele, amelyet páran életnek becéznek.
Nincs déja vu érzésed, kedves olvasó, ahogy a korábbi sorokat olvastad? Persze, hogy van… hiszen hónapokkal ezelőtt ezekkel a gondolatokkal indítottam a Netflix 2019-es gyöngyszemének kritikáját. A Russain Doll az elmúlt három évben szinte kultsorozat státuszba emelkedett az online streamer felhasználók között, sokakat meglepett, hogy nem folytatták azonnal a miniszériát. A koronavírus természetesen ebbe is beleszólt, jelentősen lelassítva az előkészületeket. Nem gondoltam, hogy valaha leírom, de jót tett a sorozat második éveadának a pandémia okozta kényszerpihenő, ugyanis az alkotók egy még elborultabb sztorival tudtak előállni, mint három éve.
Az első évadban Nadia éppen a 36-ik születésnapi buliján találja magát egy mosdóban. A New York-i zsidó, kocka informatikus csaj a vallását elég szabadon kezeli, nem veti meg az illegális szereket és a kalandokat, a hangja, mint egy rendes teherautósofőré, mozgáskultúrája Mick Jagger és Courtney Love szerelemgyereke is lehetne egy keményebb hétvége után, a dumáját meg mintha Quentin Tarantino feminsita verziója írta volna. Spoilerveszély: ugye az első évadban Nadia kb. két percenként adta vissza a lelkét az Örökkévalónak valamilyen Darwin-díjas formában, majd újra és újra abban a bizonyos mosdóban találta magát és kezdte elölről a 36-ik születésnapi buliját.
Nadia most a 40-ik szülinapjára készül, amitől mindenki „nagyon boldog” szokott lenni, pláne a hölgyek. Érdekes, hogy Nadianak ezzel pont semmi baja; az önpusztítási faktort eggyel visszább vette. Űgy tűnik, visszatért minden a rendes kerékvágásba, és nem kell attól rettegnie, hogy napjában legalább huszonháromszor meghal valami furcsa betegségben vagy balesetben, amíg be nem száll a 6622-es számú metrókocsiba. Darwin-díjas halálnemek helyett egy nem mindennapi időutazás veszi kezdetét, ahol Nadia generációkra visszamenőleg ismerheti meg családjának titkait. Ahogy az első évadban is kiderült, a magyar Holokausztot túlélő család női tagjai nem egyszerű esetek, főleg ha a családi örökségről van szó, fizikai és lelki értelemben. Nadia azonban kiváló lehetőséget kap a különleges metrókocsi segítségével, hogy megértse családja történetét, édesanyja és nagymamája döntéseit. De vajon meg lehet változtatni a történelmet? És ha igen, annak mi az ára?
Natasha Lyonne most íróként és rendezőként is visszatér a sorozatba. Az őrületfaktort még magasabbra tekerte, és az erősen 18+-os poénok és káromkodások ellenére is végtelenül emberivé tud válni Nadia téridő-odüsszeiája. Ki kell emelni azonban az új főszereplőket is, nevezetesen a mindig zseniális Bordán Irént és Papadimitriu Athinát. Igen, jól olvasta, ugyanis a két karakteres magyar színésznő lett a Netflix egyik legsikeresebb szériájának két új főszereplője. Bordán Nadia nagymamájaként remekel, míg Papadimitrizu annak barátnőjeként mozgatja meg a rekeszizmokat. Izgalmas látni és hallani, ahogy a magyar nyelv szintén főszereplője lesz egy amerikai sorozatnak, maga Lyonne is rengeteget beszél benne magyarul, amúgy meglepően jól. A sorozat jelentős részét hazánkban forgatták, ahol Budapest végre Budapestet alakíthatta, több korban is, ez külön piros pont az alkotóknak, nem beszélve Orosz Ákos vagy Molnár Piroska cameoszerepeiről, aki szintén zseniálisak.
Nem tudom, hogy lehet-e ezen a sztorin harmadszor is tekerni egyet, lehet, hogy kell hozzá az alkotóknak újabb három év, de egy biztos: a második évadban még nagyobbat markoltak a készítők, és örömmel jelentem, hogy megugrották azt az amúgy nagyon magasra rakott mércét, amelyet három évvel ezelőtt állítottak fel maguknak.
