Jom kippurkor illik emlékezni arra, hogy a Tóra szerint a zsidóság elsődleges fizetőeszköze a cselekedetek. Nem a hit, nem a meditáció, még csak nem is az istentisztelet. Először is vigyél a beteg szomszédodnak egy tál levest. Aztán imádkozz. De először a levest.

Senki sem értette ezt jobban, mint Jószívű Ámosz.

Egy kora tavaszi napon Ámosz, egy gazdag kereskedő, idézést kapott, hogy jelenjen meg a király előtt. Így hát másnap reggel, a legszebb ruhájába öltözve, Igazságos Ámosz a trón elé állt. A király ünnepélyesen közölte vele, hogy fel kell készülnie egy másik királyságba tartó utazásra. „Holnap – mondta uralkodója – el kell indulnod. Hajnalban légy a trónteremben, és megmutatom neked az utat. És készülj fel az utadra” – figyelmeztette.

Ezernyi kérdés, akárcsak a trón fölött álló hatalmas kandeláberben pislákoló fények, táncolt Ámosz fejében.

Ámosz, csak azt viheted magaddal, amit nem lehet cipelni.

De mielőtt a kételyeket kérdéssé változtathatta volna, a király megszólalt. „Ámosz, csak azt viheted magaddal, amit nem lehet cipelni.” Az utazónak megválaszolatlanul maradtak a kérdései. De a királyt nem lehetett faggatni. Nincs sok idő, gondolta az aggódó utazó. Holnap hajnalra el kell látnia magát egy ismeretlen időtartamú, idegen helyre tartó útra. De mit vigyen magával a rejtélyes talány fényében?

Mi az, ami szükséges volt az élethez egy új földön, de „nem lehet cipelni”? Tanácsadóival való tanácskozás után arra következtetett, hogy uralkodó azt szánta neki, hogy olyan batyukat vigyen, amelyek nem igénylik a keze és a karja erejét. Aha, majd megtölti a zsebeit. De a sok holmija miatt milyen terjedelmes zsebek kellhetnek.

Először is, az arany. El kell hoznia az aranyérméket. Egy új vállalkozáshoz egy új országban sok tőkére és hitelre is szükség van. Az aranynak egyetemes értéke van. És ott volt a szekrénye, tele szerződésekkel, jogtulajdonosi iratokkal és jogcímekkel. El kell hoznia a jogcímeit. De várjunk csak – mi lesz az útra való ellátással?

Egy meghatározatlan hosszúságú, térkép nélküli utazás? Élelemre lesz szüksége: sok szezámolajjal és mézzel ízesített búzasüteményre. De eszébe jutott a király rejtélye. „Csak azt vihette, amit nem lehetett cipelni”. És a zsebek csak zsebek voltak; nehéz döntéseket kellett hozni.

Hívta a szabóját. „Készíts nekem egy ruhát, azonnal!” – parancsolta – „Sok zsebbel. Hatalmas zsebekkel. Mindegyik legyen mély és tágas. Holnap ugyanis uralkodónk hosszú útra küld egy távoli királyságba.”

Aznap késő este a szabó visszatért a művével. A kereskedő elmosolyodott. Pontosan az ő igényei szerint készült. Zsebek sora szegélyezte a nadrág elejét és hátulját. A kabát pedig – a bélés segítségével – egyetlen hatalmas zseb volt. Holnap, gondolta a kereskedő, felpakol, és megjelenik a mestere előtt.

És így is tett. De nevetséges alak volt. Aranypénzekkel, olajos búzakalácsokkal, címek, oklevelek és hitellevelek kötegével tömött zsebei láthatatlan kézként húzták lefelé. A nadrágja, ha nem szorította volna mindkét kezével, a térde alá ereszkedett volna. A megereszkedett nadrágnál is rosszabb volt, hogy a súlyos kabátja a hátát és a vállát is görnyedté tette. A méltósága elszállott. Nem így akart megjelenni a király előtt. Igazságos Ámosz most bohóc Ámosz volt.

De mit tehetett volna? Minden zsebében olyan árucikk volt, amely a túlélést jelenthette az új királyságban. Öszvérként megrakodva botorkált a palotába.

A trónterem üres volt. Az ékköves kandeláberek eltűntek. Olyan homály volt, mint a holdtalan éjfél, amikor csak egyetlen csillag fénylik a felhők között.

Hol van a király? Hogyan lehet eljutni az új királyságba a navigátor-mester útmutatása nélkül? Árnyak vették körül. Mögötte, elérhetetlenül, ott húzódott egykori otthona. Előtte csak egy vészjósló rejtély volt.

Jószívű Ámosz a földes padlón rogyott le, amelyet egykor a legtisztább gyapjúból készült szőnyeg díszített. Egy széllökés úgy lehűtötte az arcát, mint a halál angyalának lehelete. Ösztönösen felnézett, hogy siralmait a mesterhez intézze, aki előtt térdelt. Most látta, hogy a trónteremben nincs szilárd mennyezet. Az idő mély kútjában volt. Fölötte csak halvány fény, mint a hajnal, sziluettezett árnyékos alakokat, félig embereket, félig ködöt.

Hirtelen hangokat hallott. Először egy gyereket. „Jószívű Ámosz, ne félj!

 

„Segítsenek, kérem, segítsenek – zokogott Ámosz. „A király elment, és nem tudom az utat a hegyeken túli ország felé”. Hirtelen a szél zúgása közepette hangokat hallott. Először egy gyermeket. „Jószívű Ámosz, ne félj! Te fizettél az orvosnak, hogy kiegyenesítse a lábamat. Neked köszönhetően kergettem a nyulakat a réten”. Aztán egy idősebb pár: „Ámosz, szerelmetes fiú voltál számunkra. Hálát és hűséget hoztál, mint édes zene, az életünkbe.” Egy sápadt asszony így szólt: „Amikor beteg voltam, húslevest hoztál nekem. Az éhséget és a magányt száműzted az életemből.”

„Egy hideg téli éjszakán segítettél nekem, kihúztad a szamaramat az árokból” – mondta egy szomszéd. „És arra ösztönöztél, hogy másokért én is ezt tegyem.”

„És én vagyok a koldusfiú. Minden nap a templomba menet egy érmét tettél a poharamba. Keserűség nélkül nőttem fel miattad.”

A jócselekedetekkel teli élet áldásai kenték fel Jószívű Ámosz fejét. Magasra emelkedett. Bohócruhája szétfoszlott a lábai előtt. Neki magának pedig olyan illata volt, mint a mézes lóherének a réten.

„Itt van, itt az út” – mondták. És mindannyian együtt elindultak a leghosszabb útra, amit ember megtehet. Ámosz, az Igazságos nem vitt magával semmit, csak a jótetteit.