Réges-régen, száz évvel ezelőtt történt, ahogyan Ember Mária fogalmaz Herman Lipót rajzaihoz írt könyvében[1]: „…abban a már soha vissza nem térő régi vidéki zsidó életben”… 1924. szeptember 18-án, amikor a zsidó naptár szerint 5684. elul hó 19-ét írtak, Rosenwasser Adolf, a Nyíregyházi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség elnöke örömteli hírt jelentett be a tagságnak, miszerint a Baumhorn Lipót által tervezett zsinagógájuk előző évben megkezdett építése olyan ütemben haladt, hogy az őszi ünnepeket már ott tarthatják meg. Az építkezéshez le kellett bontani a közösség ideiglenes imaházát, ezért kiemelkedő fontossággal bírt, hogy a nagyünnepekre elfoglalhassák az új épületet.

A város műszaki tanácsosa „ideiglenes jelleggel javasolta az engedély megadását az ünnepek idejére. A templom avatására a zsidó újév előestéjén került sor[2]”. Ettől kezdve rendszeresen használták a zsinagógát, bár a hivatalos átadás csak évekkel később, 1932-ben volt. Meg kell jegyezni, hogy az építkezéshez szükséges anyagiak folyamatos biztosításához a tagok jelentős adományokkal járultak hozzá.

1880-ban már állt Nyíregyházán a saját elemi iskolával is rendelkező status quo ante hitközség zsinagógája, amely a háborúban máig tisztázatlan körülmények között kiégett. Három évvel korábban döntötte el a város zsidóságának többsége, hogy a status quo irányzathoz csatlakozik, akkor különült el tőlük a kislétszámú ortodox közösség. Az utóbbiak első rabbija Jichák Ejzik Friedmann volt. 1895-től Wieder Salamon követte, akit Auschwitzban gyilkoltak meg. A hitközség elnökének 1928-ban Németi Sándort választották. Őt ’44-ben a gyűjtőtáborban úgy megkínozták, hogy a deportálásra bevagonírozott sorstársai között belehalt sebeibe.

Az 1944. április 7-én kiadott 6163/1944. sz. BM rendelet kisegítő ideiglenes kórházak létrehozására adott utasítást a gettók és a gyűjtőtáborok betegeinek ellátására Nyíregyházán, Ungváron, Munkácson és Máramarosszigeten. A nyíregyházi gettókórház április 28-tól kezdve 35 napon át működött. Az ortodox zsinagógában néhány padsort eltávolítottak, ott helyezték el a súlyos betegeket. Állapota szerint Bernstein Béla, a status quo hitközség főrabbija is oda került volna, de számára az egyik irodahelyiségben biztosítottak helyet. A pincében üzemeltették a konyhát, a mikvében zuhanyzókat szereltek fel, a vágodában végezték a tetvetlenítést. A fertőző betegeket a közeli Keskeny köz 2. szám alatti épületben különítették el.[3]

Hányan élték túl a holokausztot az 1944-es összeírás szerinti összesen 4516 tagból[4], pontosan nem lehet tudni. ’46 februárjában 1550 zsidó lakos élt a városban; ez a szám magában foglalja az időközben a környékbeli településekről beköltözött személyeket is, másrészt voltak, akik elhagyták a várost vagy az országot. A háború után a két hitközség egyesült és az épségben maradt zsinagógát használva működött tovább. Idővel a neve már nem tükrözte a valóságot, mivel több más vidéki városhoz hasonlóan az ortodoxok külföldre vagy Budapestre költöztek, ahol biztosíthatták maguknak a vallás gyakorlásához szükséges körülményeket. Ma legfeljebb vendégként lehet ortodox zsidókat látni a városban, olykor az egykori nyíregyháziak leszármazottjait, akiket még érdekel „a már soha vissza nem térő régi vidéki zsidó élet” mára alaposan megváltozott helyszíne.

 

Jegyzetek:

[1] Jár-kel, mint zsidóban a fájdalom, Budapest, 1988.

[2] Riczu Zoltán: Zsidó épületek és emlékek Nyíregyházán, 1992. pg. 82.

[3] Kührner Éva: A nyíregyházi gettó egészségügye és az ideiglenes zsidó kórház, Comm. de Hist. Artis Med. 2016.

[4] 1944 áprilisában a status quo hitközség 2462, az ortodox 2054 tagot tartott nyilván.