Bennünket, embereket valamilyen megmagyarázhatatlan igény ösztökél arra, hogy egy időre megálljunk és szétnézzünk. Az újév napja is erre késztet minket, mivel minden lehetséges területen ez a legtermészetesebb időpont a számvetésre. Az emlékezés időpontja is olyan időpont, amely alkalmas arra, hogy az ember a jövőbe pillanthasson. Visszatekintünk, de ugyanakkor szeretnénk belelátni a jövőbe is!

Ami előttünk van, az ismeretlen számunkra. Ezért nem mindig szívesen, hanem inkább bizonyos aggódással, olykor alaptalan félelemmel nézünk az új dolgok vagy akár az új év elébe. Az újév mindenki számára fontos dátum, közeledte ugyanakkor sok kívánság és kérés megfogalmazására is biztat. Gondoljunk csak bele, amikor december 31-én közeledik az éjfél, mindenütt feszültséggel teli nyugalom vagy visszafogott izgalom uralkodik. Alig üti el az óra a tizenkettőt vagy hangzik el a visszaszámlálás, a hangulat egyszerre zajossá válik, a „feszültség” hangos lármában oldódik fel. Talán az örömünket, igényeinket, boldogságérzetünket fejezi ki az a tény, hogy eljutottunk az új évhez? Talán azt szeretnénk mutatni, hogy az élet következő darabkáját derűsen és magabiztosan fogadjuk azzal az elhatározással, hogy jól fogjuk eltölteni és áldásosan tevékenykedünk majd mind a magunk, mind pedig mások javára.

Viszont a zsidó új esztendő köszöntése és megünneplése alapjában véve másmilyen jellegű.

Már egy hónappal az új év beköszönte előtt elkezdünk „készülődni”, lelkileg ráhangolódni a közelgő nagy ünnepre. Az újévet megelőző hónap neve elul, mely az önvizsgálat, a megtérés és a bűnbánat ideje, ekkor a zsidó ember számot vet önmagával és értékeli az elmúlt évet.

Elul hónap első napjától, mely idén szeptember 4-e szerdára esik, a zsinagógákban a reggeli ima után sófárt fújunk, és elmondjuk a 27. zsoltárt, mely így kezdődik:

„Dávidtól. Az Örökkévaló a fényem és a megváltóm”.

A zsoltár arról szól, hogy hogyan védi meg az Ö-rökkévaló az ő gyermekeit. De mi a sófár? Miből készül? Honnan ered? A sófár általában a kos szarvából készült, legősibb hangszer. A kos szarva emlékeztet bennünket az Ákédát Jitchákra, azaz Izsák megkötözésének történetére. Mely történetben Ábrahámról és az ő Ö-rökkévalóba vetett hitéről és bizalmáról olvashatunk, akinek hite és istenszeretete annyira erős volt, hogy még a saját fiát is hajlandó lett volna feláldozni az Ö-rökkévaló parancsára. De a régóta vágyott és szeretett gyermek helyett az Ö-rökkévaló egy bokorban szarvánál fennakadt kost mutatott Ábrahámnak, az lett Izsák helyett az áldozat.

Készítése során a levágott szarvat, szarvakat kitisztítják, majd a vékonyabb felén lyukat készítenek rá. Ha kell, ki is fényesítik, és ha szükséges, akkor nagyon magas hőmérsékleten meg is formázzák a sófárt. Ívelt, hajlított alakja azt az alázatot szimbolizálja, amely testtartással állunk és megállunk az Ö-rökkévaló elé és előtt.

A régi időkben a sófárfújás a szentélyszolgálat rendszeres alkotóeleme volt, és csatában is felhangzott, emlékezzünk csak Jerikó falaira! Ma ros hásánán kívül az azt megelőző elul hónapban fúják meg a sófárt, illetve a ros hásáná utáni tizedik napra eső jom kippuri böjt kimenetelekor.

Sófár hangok

 

Tökió: egyetlen éles, hosszú hang.

A nép összehívására szolgáló hang, de jelezte a szombat és az ünnepek kezdetét és végét, de a jom kippuri böjt kimenetelekor is ezt a hangot lehet hallani.

Sövórim: három elcsukló, sóhajtáshoz hasonló hang.

Ezzel hívták össze a halott házához a rokonokat, barátokat, ismerősöket.

Töruó: kilenc apró, szaggatott hang.

Ez a hang arra emlékezteti a zsidóságot, hogy az Ö-rökkévaló mellettünk áll, és megsegít bennünket a bajban.

 

 

A következő két felvételen meghallgathatjátok a sófárt!

 

 

Itt pedig a sófár készítéséről nézhettek meg egy kisfilmet.

 

A sófárfújás:

– felébreszti a szunnyadó, önelégült lelkeket, erőteljes, mindenen áthatoló hangja alázatra int és eltölt istenfélelemmel.

– emlékeztet azokra a sófárhangokra, melyeket akkor hallottak a zsidók, amikor az Ö-rökkévaló leszállt a Szináj-hegyre és átadta a Tórát.

– reményt ad, tükrözve a „nagy sófár” hangját, mely a világ minden sarkára szétszórt zsidó népet hívja majd egybe a Messiás eljövetelekor.

 

Ebben az időszakban, a hónap utolsó hetében, kora hajnalban, még a reggeli ima előtt mondjuk a szlichotokat (szlicheszt), az engesztelő imákat, amelyek bűnbocsánati kérelmeket tartalmaznak.

 

 

Az „elul” nevet sokféleképpen magyarázzák bölcseink. Az egyik, legismertebb: „áni ledodi vedodi li”, én a kedvesemé vagyok és a kedvesem az enyém. Az idézet Salamon király által írott Énekek Énekéből (Sir Hásirim 6,3) származik. Bölcseink magyarázata szerint ez az Ö-rökkévaló és a zsidó nép közötti kapcsolat megszemélyesítése. Így tehát az elulban szükséges önvizsgálat folyamata az együttérzésben és a szeretetben, az ember és az Ö-rökkévaló közti kapcsolat keretein belül mehet végbe.