Itt egy minden szempontból furcsa, szinte érthetetlen törvény, abban a formában, ahogyan az e heti parasában szerepel:

זָכוֹר אֵת אֲשֶׁר עָשָׂה לְךָ עֲמָלֵק בַּדֶּרֶךְ בְּצֵאתְכֶם מִמִּצְרָיִם: אֲשֶׁר קָרְךָ בַּדֶּרֶךְ וַיְזַנֵּב בְּךָ כָּל הַנֶּחֱשָׁלִים אַחֲרֶיךָ וְאַתָּה עָיֵף וְיָגֵעַ וְלֹא יָרֵא אֱלֹקִים: וְהָיָה בְּהָנִיחַ ה’ אֱלֹקֶיךָ לְךָ מִכָּל אֹיְבֶיךָ מִסָּבִיב בָּאָרֶץ אֲשֶׁר ה’ אֱלֹקֶיךָ נֹתֵן לְךָ נַחֲלָה לְרִשְׁתָּהּ תִּמְחֶה אֶת זֵכֶר עֲמָלֵק מִתַּחַת הַשָּׁמָיִם לֹא תִּשְׁכָּח:

„Emlékezzél meg arról, amit Amálék tett veled az úton, midőn kivonultatok Egyiptomból; hogy rád támadt az úton és levágta közüled mindazokat, akik gyengülten elmaradtak mögötted, midőn te bágyadt és fáradt voltál, és ő nem félte I-tent. És lészen, hogy midőn nyugalmat szerez néked az Ö-való, a te I-tened, minden ellenségedtől köröskörül az országban, amelyet az Ö-való, a te I-tened ad neked birtokul, hogy elfoglaljad, töröld ki Amálék emlékét az ég alól. Ne felejts!” (5M25/17-19)

 

Mózes idejében az izraelitáknak két ellensége volt: az egyiptomiak és az amálekiták. Az egyiptomiak rabszolgasorba taszították az izraelitákat. Kényszermunkás-kolóniává tették őket. Elnyomták őket. A fáraó megparancsolta nekik, hogy minden izraelita fiúgyermeket fojtsanak vízbe. Ez népirtási kísérlet volt. Mégis róluk parancsolja Mózes: „Ne vessétek meg az egyiptomiakat, mert jövevények voltatok a földjükön.” (5M23/8) Az amálekiták nem tettek mást, mint egyszer megtámadták az izraelitákat[1], egy támadás, amelyet sikeresen visszavertek (2M17/13). Mózes mégis azt parancsolja: „Emlékezzetek”. „Ne felejtsetek”. „Töröljétek ki a nevüket.” Mózes második könyvében a Tóra azt mondja, hogy „I-ten háborút visel Amálekkel minden nemzedéken át” (5M17/16). Miért ez a különbség? Miért mondta Mózes az izraelitáknak, hogy tulajdonképpen bocsássanak meg az egyiptomiaknak, de az amálekitáknak nem?

A válasz a Misna, Ávot (5:19) tanításából következik:

Minden szeretet, mely valamely dologtól függ, ha megszűnik a dolog, megszűnik a szeretet; de ha nem függ semmitől, nem szűnik meg soha. Melyik az a szeretet, mely valamely dologtól függ? Ez Ámnon és Támár szeretete. És amelyik nem függ semmitől? Ez Dávid és Jonátán szeretete.

Ha a szeretet feltételes, akkor addig tart, amíg a feltétel tart, de nem tovább. Ámnon azért szerette, vagy inkább vágyott Támárra, mert a lány tiltott volt számára. A féltestvére volt. Amikor aztán végre megkapta a lányt, „akkor Ámnon heves gyűlölettel gyűlölte őt. Valójában jobban gyűlölte, mint amennyire szerette őt”. (2Sám13/15). De ha a szeretet feltétel nélküli és irracionális, akkor soha nem szűnik meg. Dylan Thomas szavaival élve: „A szerető meghal, a szerelem él, a halál uralma véget ér.”

Ugyanez vonatkozik a gyűlöletre is. Amikor a gyűlölet racionális, valamilyen félelmen vagy ellenérzésen alapul, amely – akár jogos, akár nem – valamilyen logikával rendelkezik, akkor lehet vele szemben érvelni, és véget lehet vetni neki. De a feltétel nélküli, irracionális gyűlölettel szemben nem lehet érvelni. Semmit sem lehet tenni, hogy fellépjünk ellene és véget vessünk neki. Továbbra is fennáll.

Ez volt a különbség az amálekiták és az egyiptomiak között. Az egyiptomiak gyűlölete és félelme az izraeliták iránt nem volt irracionális. A fáraó azt mondta a népének:

 וַיֹּאמֶר אֶל עַמּוֹ הִנֵּה עַם בְּנֵי יִשְׂרָאֵל רַב וְעָצוּם מִמֶּנּוּ: הָבָה נִּתְחַכְּמָה לוֹ פֶּן יִרְבֶּה וְהָיָה כִּי תִקְרֶאנָה מִלְחָמָה וְנוֹסַף גַּם הוּא עַל שׂנְאֵינוּ וְנִלְחַם בָּנוּ וְעָלָה מִן הָאָרֶץ:

„És szóla népéhez: Íme Izráel fiainak népe nagy és hatalmasabb nálunk. Rajta, bánjunk furfangosan velük, nehogy elszaporodjanak, mert ha háború lenne, ők is ellenségeinkhez csatlakoznának, harcolnának ellenünk és eltávoznának az országból.” (2M1/9-10)

Az egyiptomiak féltek az izraelitáktól, mert sokan voltak. Potenciális fenyegetést jelentettek az őslakosságra nézve. A történészek szerint ez nem volt alaptalan. Egyiptomot már egyszer sújtotta idegenek inváziója, a hükszoszok, egy kánaáni nevű és hitű ázsiai nép, akik a fáraók Egyiptomának második köztes korszakában elfoglalták a Nílus-deltát. Végül kiűzték őket Egyiptomból, és megszállásuk minden nyomát eltörölték. De emlékük fennmaradt. Az egyiptomiak nem voltak irracionálisak, amikor attól tartottak, hogy a héberek egy másik ilyen népesség. Azért féltek az izraelitáktól, mert erősek voltak. (Megjegyzendő, hogy különbség van a „racionális” és az „indokolt” között. Az egyiptomiak félelme ebben az esetben minden bizonnyal indokolatlan volt. Az izraeliták nem akarták elfoglalni Egyiptomot. Éppen ellenkezőleg, inkább el akartak menni. Nem minden racionális érzelem indokolt. Nem irracionális a repüléstől való félelem egy nagyobb légi katasztrófáról szóló jelentés után, annak ellenére, hogy statisztikailag veszélyesebb autót vezetni, mint repülőgép utasának lenni. A lényeg egyszerűen az, hogy a racionális, de indokolatlan érzelmek elvileg orvosolhatók az érvelés segítségével).

Az amálekiták esetében ennek éppen az ellenkezője volt a helyzet. Akkor támadtak az izraelitákra, amikor azok „fáradtak és gyengék” voltak. Támadásukat azokra összpontosították, akik „lemaradtak”. A gyengék és lemaradók nem jelentenek veszélyt. Ez irracionális, alaptalan gyűlölet volt.

A racionális gyűlölettel szemben lehet érveket felsorakoztatni. Emellett az egyiptomiaknak már nem volt okuk félni az izraelitáktól. Elhagyták őket. Nem jelentettek többé fenyegetést. De az irracionális gyűlölettel szemben lehetetlen érvelni. Nincs oka, nincs logikája. Ezért talán soha nem múlik el. Az irracionális gyűlölet ugyanolyan tartós és kitartó, mint az irracionális szeretet. Az Amálek által szimbolizált gyűlölet „minden nemzedékre” kihat. Mindössze annyit tehetünk, hogy emlékezünk és nem felejtünk, állandóan éberek vagyunk, és harcolunk ellene, amikor és ahol megjelenik.

Létezik olyan dolog, mint a racionális idegengyűlölet: félelem és gyűlölet az idegentől, az ismeretlentől, a hozzánk nem hasonlítótól. Az emberiség vadászó-gyűjtögető szakaszában létfontosságú volt, hogy különbséget tegyünk a törzsünk tagjai és a másik törzs tagjai között. Verseny folyt az élelemért és a területért. A másik törzs valószínűleg megölt vagy kiszorított volna, ha erre esélyt kap.

Az ókori görögök idegengyűlölőek voltak, minden nem görögöt barbárnak tekintettek. Sok őslakos még ma is így van ezzel. Még az olyan népek is, mint a britek és az amerikaiak, történelmileg bizalmatlanok voltak a bevándorlókkal szemben, legyenek azok zsidók, írek, olaszok vagy Puerto Ricó-iak. Az történik azonban, hogy két-három generáción belül az újonnan érkezők beilleszkednek és integrálódnak. Úgy tekintenek rájuk, mint akik hozzájárulnak a nemzetgazdasághoz, és gazdagabbá és változatosabbá teszik annak kultúráját. Ha egy olyan érzelem, mint a bevándorlóktól való félelem, racionális, de indokolatlan, akkor végül lecseng és eltűnik.

 

Az antiszemitizmus különbözik az idegengyűlölettől. Ez az irracionális gyűlölet paradigmatikus esete. A középkorban a zsidókat vádolták a kutak megmérgezésével, a pestis terjesztésével, és az egyik legabszurdabb állítással – a vérváddal – azzal gyanúsították őket, hogy keresztény gyerekeket öltek meg, hogy vérükből peszáchra maceszt készítsenek. Ez nyilvánvalóan lehetetlen volt, de ez nem akadályozta meg az embereket abban, hogy higgyenek benne.

Az európai felvilágosodás, a tudomány és az értelem tisztelete elvárta, hogy véget érjen minden ilyen gyűlölet. Ehelyett ennek egy új változatát, a faji antiszemitizmust hozta létre. A XIX. században a zsidókat azért gyűlölték, mert gazdagok voltak vagy mert szegények; mert kapitalisták voltak vagy mert kommunisták; mert zárkózottak voltak és maguknak valók, vagy mert mindenhová beszivárogtak; mert egy ősi, babonás hit hívei voltak, vagy mert gyökértelen kozmopoliták voltak, akik semmiben sem hittek.

Az antiszemitizmus a felvilágosodás korának legfőbb irracionalitása volt.

Új mítosz született belőle, a Cion véneinek jegyzőkönyvei, egy irodalmi hamisítvány, amelyet a cári Oroszország titkosrendőrségének tagjai készítettek a tizenkilencedik század vége felé. Eszerint a zsidóknak hatalmuk van egész Európa felett – mindez az 1881-es oroszországi pogromok és az 1882-es antiszemita májusi törvények idején történt, amelyek mintegy hárommillió magatehetetlen és elszegényedett zsidót kényszerítettek arra, hogy Oroszországból Nyugatra meneküljön.

A helyzetet, amelyben a zsidók a felvilágosodás és az emancipáció évszázadának vélt időszak végén találták magukat, Theodor Herzl 1897-ben ékesszólóan fogalmazta meg:

„Mindenütt őszintén próbáltunk beolvadni azokba a nemzeti közösségekbe, amelyekben élünk, és csak arra törekedtünk, hogy megőrizzük atyáink hitét. Ezt nem engedték meg nekünk. Hiába vagyunk hűséges hazafiak, néha hűségfelettiek; hiába hozzuk ugyanazokat az élet- és vagyonáldozatokat, mint polgártársaink; hiába törekszünk arra, hogy szülőföldünk hírnevét a művészetek és a tudományok terén, vagy gazdagságát a kereskedelem és a gazdálkodás révén növeljük. Szülőföldünkön, ahol évszázadok óta élünk, még mindig idegenekként szidnak bennünket, gyakran olyan emberek, akiknek ősei még nem is érkeztek ide, amikor a zsidó sóhajok már régóta hallatszottak az országban… Ha békében hagynának minket… De azt hiszem, nem hagynak minket békén.”

Ez mélyen megdöbbentette Herzlt. Nem kevésbé megdöbbentő az antiszemitizmus visszatérése a Közel-Kelet egyes részein, sőt ma már Európában is, a holokauszt élő emlékezetén belül. A Tóra azonban rámutat arra, hogy miért. Az irracionális gyűlölet nem halt meg.

Nem minden, a zsidókkal vagy Izraellel, mint zsidó állammal szembeni ellenségeskedés irracionális, és ahol nem az, ott lehet érvelni. De egy része irracionális. Egy része, még ma is, a múlt mítoszainak ismétlődése, a vérvádtól a jegyzőkönyvekig. Csak annyit tehetünk, hogy emlékezünk és nem felejtünk, szembe szállunk vele és megvédjük magunkat ellene.

Amálek nem halt meg. De a zsidó nép sem. Az évszázadok során oly sokszor megtámadták, mégis él, tanúságot téve a szeretet I-tenének győzelméről a gyűlölet mítoszai és őrülete felett.

Minden olvasónak békés, szép Szombatot!

[1] Természetesen voltak későbbi amálekita támadások is (a hagyomány szerint a 4M21/1-ben is), de az Amálek eltörlésére vonatkozó rendeletet az első támadásuk után adták ki.