Van némi túlzás a fenti címben, de az bizonyos, hogy több közösségben vannak – vagy legalábbis voltak – olyan helyi szokások (így a sátrak ünnepén is), amelyek máshol ismeretlenek. Néhányat megemlítünk ezek közül.

A franciaországi Elzászban különös tiszteletet tanúsítottak a sátor iránt, ezért amikor kiléptek belőle, hátrafelé lépkedtek, hogy ne fordítsanak neki hátat. Bulgáriában otthon nem építettek sátrat, csak a zsinagóga mellett. A kurd zsidók a sátor sarkába díszes terítővel borított széket helyeztek a hét jelképes vendég fogadására. Irakban a függönnyel és különleges díszekkel felszerelt sátorban előkelő helyet foglalt el a lámpás, amelyben a ház asszonya szezám- vagy olívaolajba helyezett kanócot gyújtott meg; Afganisztánban nem csak a sátor oldalait, de a földet is szőnyegekkel és selyemdarabokkal borították, Iránban nem léptek be cipővel a sátorba. Volt, ahol vízbe helyezték az etrogot[1], hogy ne száradjon ki, és volt, ahol az ünnep előtt megnyomkodták, hogy puhuljon és jobban lehessen érezni az illatát.

A következő szokás leírása a Szentföldre visz bennünket. Izraelben a szamaritánusok minden tórai ünnepet megtartanak, de mindent kicsit másképp, mint a legtöbb zsidó közösségben szokás. Talán leglátványosabb ünnepük a peszach, amikor nem tartanak széder estét, hanem – a tórai leírásnak megfelelően – bárányt áldoznak. Kovásztalan kenyérrel fogyasztják el a földbe épített kemencékben megsült húst, a maradékot pedig elégetik az Írás szerint. Szukkotnak viszont nincs látható jele lakóhelyükön. Az ünnepi sátrakat a XVI. században még a szabad ég alatt építették fel: négy farudat pálmaágakkal fedtek be, de erről a szokásról lemondtak. Az ellenséges környezetben, ahol éltek, nem egyszer megtörtént ugyanis, hogy lerombolták a sátrakat, állati tetemeket dobtak bele vagy egyszerűen felgyújtották őket. A vallási vezetők úgy döntöttek, hogy csak akkor tudják méltósággal megülni az ünnepet és megőrizni a szentségét, ha nem a szabadban, hanem a házakban építik fel a sátrat.

Ma is vannak, akik követik ezt a szokást, de más okokból: nincs mindenkinek kertje vagy udvara, és egy lakóház összes családját lehetetlen leültetni egyetlen sátorban. Inkább otthon a mennyezetre rögzítenek egy vaskerettel megerősített építményt, amelyet dróthálóval fednek be. Erre függesztik fel a gyümölcsök sokaságát és a díszeket.

Az ünnep előestéjén a Cholon városában élő szamaritánusok elzarándokolnak a Grizim hegyre, és ott élő társaikkal együtt mintegy ötórás istentiszteletet tartanak. Ezután mindenki hazatér, ahol családi körben gazdag, énekszóval kísért lakomát rendeznek, amelynek elengedhetetlen része az általuk gyártott bor és ánizspálinka.

Félünnepen tárt ajtókkal fogadják a vendégeket. A meghívottakon kívül számos érdeklődő érkezik, akik számára helyi idegenvezetők mesélnek a szamaritánusok életviteléről, ünnepeiről és hétköznapjairól.

Ahogy Izrael-szerte mindenhol, a szamaritánusok is egy napon tartják a szukkotot lezáró smini aceret és szimchat Tóra ünnepét. A reggeli ima után a tóratekercset kiviszik a zsinagóga elé, éneklő és táncoló tömegtől kísérve az egész lakótelepet körbejárják vele, hogy azok is láthassák, akik betegség vagy egyéb ok miatt az év során nem jutottak el a zsinagógába. Ezzel az eseménnyel zárják le tisri hónap ünnepsorozatát.

 

 

Jegyzet: 

[1] Citrus medica, más néven citrusgyümölcs, az ünnepi csokor része