Jákov, pátriárkánk szent ember volt. Általában nem találunk olyan szent embereket, akik túlzottan törődnek a fizikai jólétükkel. Mégis, e heti Tóra-szakaszunk, első olvasatra úgy tűnik, rácáfol erre.

Jákov megpihent „a helyen” (1M28/11), amikor a Cháránba tartott. Rási azt mondja nekünk, hogy ez a hely, ahol Jákov megpihent, a szent Mórija hegye volt, a Templom jövőbeli helye. Miközben a szent földön alszik, Jákovnak prófétai látomása van, amelyben mennyei angyalok vesznek részt, és I-ten azt mondja neki:

Én vagyok az Ö-való, atyád, Ábrahám I-tene és Izsák I-tene, a földet, amelyen fekszel, neked adom és magzataidnak. És a magzatod olyan sok lesz, mint a föld pora, és kiterjeszkedel nyugatra és keletre, északra és délre és benned és ivadékaidban áldottak lesznek a föld összes nemzetségei. És íme, én veled vagyok és vigyázok reád, bárhol jársz s visszahozlak erre a földre; mert nem hagylak el, míg meg nem tettem, amit neked mondtam. (1M28/13-15)

Azt gondolnánk, hogy Jákovot rendkívül inspirálta ez a látomás és ez a szent hely. Ezért Jákovot csak valami lelki segítségért és támogatásért imádkozva kellene találnunk, amikor új kihívásokkal néz szembe, amikor Izraelből Cháránba távozik. A fizikai létfenntartásnak kellene az utolsó dolognak lennie, amivel foglalkoznia kellene.

Jákov mégis azt kéri imáiban, hogy kapjon „kenyeret, hogy ehessen, és ruhát, hogy viselhesse” (1M28/22). Miért gondol Jákov a hétköznapi dolgokra egy ilyen spirituálisan transzcendáló élmény után?

Mi több, miért érzi Jákov szükségét annak, hogy megmagyarázza a kenyér és a ruha funkcióját? I-ten biztosan tudja, hogy a kenyér „evésre” való, a ruhák pedig „viselésre”.

A megoldáshoz a Tóra alaposabb olvasására van szükség.

KENYERET ENNI, RUHÁT VISELNI

 

Ahogyan 2 + 2 soha nem egyenlő 5-tel, úgy nem fogadhatunk el olyan dolgokat, amelyeknek nincs logikai értelme. Lehetetlen megérteni, hogy Jákovot őszintén érdekelte a fizikai jóléte közvetlenül a csodálatos prófétai látomása után. Bizonyára éppen azokban a szavakban, amelyeket Jákov használ, fedezhetjük fel imájának valódi értelmét.

Olvassuk el újra a mondatot. Jákov „kenyeret kér, hogy ehessen és ruhát, hogy viselhesse”. Miért határozza meg a kenyér és a ruha funkcióját? Bizonyára azért, mert pontosan kifejti, hogy milyen szándékkal használja ezeket az anyagi tárgyakat. Jákov azt mondja, hogy neki csak kenyérre van szüksége, hogy egyen. Nincs szüksége 57 féle chipsre. Nem fürkészi a szupermarket polcait a legújabb ízesítésű üdítő után. Egyszerűen csak kenyeret akar, és csak kenyeret, ha arra van szüksége, hogy egyen. Amíg eleget tud enni ahhoz, hogy továbbra is élni tudjon, hogy ezzel I-tent szolgálhassa, és elérje magasztos, szellemi céljait, akkor ő elégedett.

Jákov nem a legújabb divatot keresi a dizájner öltönyökben. Csak néhány ruhát szeretne viselni, hogy létezni tudjon a világban. Ezért fogalmaz úgy, hogy „kenyér, amit ehet” és „ruha, amit viselhet”. Semmi luxus.

Ezzel a rövid mondattal Jákov meghatározza életének prioritásait. Értékeli az ételt a funkciója miatt – a fizikai létfenntartás miatt. Ne az ételt tekintsd prioritásnak az életedben. Ne töltsd az életedet azzal, hogy a vagyont és a ruhákat stb. hajszolod. Használd és értékeld azért, ami, de ne hagyd, hogy kiemelt helyet foglaljon el az elmédben és az értékrendedben.

Gyakran természetesnek vesszük az alapvető fizikai örömöket, miközben folyamatosan új és jobb élvezetek és luxuscikkek után rohanunk. Pedig az élet egyszerű dolgaiban is van mit élvezni. Nincs szükségünk luxusra ahhoz, hogy élvezzük a világot.

 

* * *

 

A NARANCS

 

Van egy jiddis történet, amely csupán egy narancsról szól. A címe: (מאַראַנץ) „Morantz”, „A narancs”. A narancsot Purimkor kapták ajándékba Oroszországban. A narancs a világnak azon a részén ritka volt az 1800-as években. Az első napon az egész városból jöttek az emberek, hogy megnézzék. Hűha! Micsoda hihetetlen látvány!

 

A második napon jöttek, hogy megszagolják – hihetetlen illat. Másnap meghámozták, és minden egyes héjdarabot gondosan megőriztek, hogy lekvárt készítsenek belőle. Aztán szétválasztották a narancs részeit, és a szájukban összepréselték, érezték a finom levét. Hihetetlen élmény volt.

 

És azután következett a lekvár, ami hetekig tartott. Egy életre szóló emlék – a narancs.

Legtöbbször észre sem vesszük az áldásos és kellemes ízű ételeket, amiket éppen fogyasztunk, szinte meg sem állunk, hogy észrevegyük őket. Gyakran, mielőtt észrevennénk, befejezzük az evést anélkül, hogy az I-ten által adott élvezet megbecsülésére összpontosítanánk.

Álljunk meg! Együnk. Gondolkodjunk. Értékeljünk. Köszönjük meg I-tennek az Ő áldásait. Még azokat is, amelyekről azt gondoljuk, hogy kis- és egyszerű dolgok. Ez az igazi szentség útja.

Minden olvasónak békés, szép Szombatot!