Magazin rovatunkban 2024. július 28-án írtunk Erich Kästnerről, aki 1933. május 10-én a berlini Opera előtti tér sarkában meghúzódva szemlélte, hogyan vetik máglyára mintegy 200 szerző, köztük az ő könyveit, pusztán azért, mert íróik zsidó származásúak vagy a náci rendszer ellenségeinek kikiáltott alkotók voltak. Jelen írásban korábbi könyvégetéseket, zsidó szent könyvek megsemmisítésének történeteit idézzük fel. Ezekben az esetekben azonban zsidók is voltak az elkövetők között.
A modern könyvnyomtatás XV. századi feltalálásáig kézírással másolták le a könyveket, ami meglehetősen lassú folyamat volt, épp ezért egy másolat, de főként egy eredeti példány megsemmisülése igen nagy veszteséget jelentett. Ennek ellenére könyvégetés már az Ószövetségben szerepel:
„És volt, amint fölolvasott Jehúdi három hasábot vagy négyet, elmetszette az író késével és beledobta a tűzbe, mely az üstön volt, míg vége lett az egész tekercsnek az üstön lévő tűzön. És nem rettegtek és nem szaggatták meg ruháikat…” (Jirmeja 36. 23-24).
Mindez az Első Szentély elpusztítása előtt játszódott le. Egy olyan történetet ír le, amelyben Jehojakim, Júdea királya (i. e. 632 – i. e. 598.) megsemmisíttet egy írott próféciát. Miután egyetlen példányról volt szó, az irat végképp elenyészett. A leírtakból az is kiderül, hogy abban a korban szent szövegek pusztulását éppúgy meggyászolták, mint a halált: akik tanúi voltak, megszaggatták ruháikat.
A könyvégetést azonban nem zsidók találták ki, sőt sokszor ők voltak az elszenvedői. A babiloni talmud leírja, hogy a II. században a rómaiak tíz zsidó bölcset végeztek ki, köztük Chanina ben Teradion rabbit. Testét egy Tóratekercsbe göngyölték és azt meggyújtották.
A XII. században élt Rambam (Rabbi Moshe ben Maimon) több könyvet írt, köztük A tudás könyve és A tévelygők útmutatója címűt. Arisztotelész filozófiájával foglalkozó műveivel kihívta maga ellen a kortárs rabbik haragját, de halála után is sok bírálója akadt. Yona Gerondi rabbi (1200-1263) Johanan, a Második Szentély főpapja történetével példálózott, aki élete végén a szadduceusokhoz[1] csatlakozott. Gerondi hatására az egyház korlátozta a Rambam könyveinek terjesztését, sőt több példányát el is égették. Avraham rabbi, a Rambam fia siratóéneket írt apja könyveinek bojkottálásáról és megsemmisítéséről.
Miként történhetett meg, hogy a hagyomány ellenére, miszerint a szent neveket tartalmazó iratokat nem elégetik, hanem eltemetik, mégis a lángok martalékává lettek a Rambam könyvei? Úgy, hogy az ezt szorgalmazók Rási (Rabbi Shlomo Yitzhaki, 1040-1105) véleményére hivatkoztak, amelyben az áll, hogy a judaizmus alapelveit ellenzők által írt Tórát elégetik. Ez a totális megsemmisítés persze, akárki is követi el, általában olyan emberek ellen irányul, akiktől tartanak.
1244 nyarán Párizs főterén elégettek többszáz, egyes források szerint több, mint ezer Talmud-kötetet és egyéb vallási kiadványt. A gyalázatos esemény előzménye egy hitvita volt, amelyben a zsidók képviselőinek bizonyítani kellett volna, hogy a Talmud nem uszítja olvasóit a keresztények ellen. A kijelölt bírók persze nem a rabbik javára döntöttek, és utasításba adták a könyvek megsemmisítését. Yona Gerondi rabbi égi büntetést látott az esetben, amiért a Rambam könyveinek elégetésére biztatta kortársait.
Abban, hogy talán a Talmud a legtöbb példányban elégetett könyv a világon, szerepe van a nyomdák elterjedésének. Több esetben előfordult, hogy nyomdatulajdonos, csak azért, hogy konkurensei üzletét rontsa, azt állította, hogy az ő kiadása az eredeti, míg a másik üzem keresztényellenes szöveget csempészett be a héber sorok közé. Ilyenkor a legegyszerűbb megoldásnak a készlet elégetése tűnt. Kérdés, hogy mennyire hatásos ez a radikális lépés, mert a vértanú Chanina ben Teradion rabbit idézve: „A pergamen elég, de a betűk ott lebegnek a levegőben”…
Forrás
