A böjtnapok olyan különleges időszakokat jelentenek, melyeken az Örökkévaló fokozott mértékben várja a megtérésünket. A nap nem csupán szomorúságot, hanem lehetőségeket is magában hordoz, lehetőséget arra, hogy helyrehozzuk a Szentély pusztulásának kiváltó okát, siettetve általa a végső megváltást és a messiási idők elkövetkezését.
A támuz hó 17. napjától áv hó 9-ig tartó, héberül sloset hásávuotnak, vagy béjn hámécárimnak, jiddisül drájvochennek nevezett gyászidőszakban a történelem során sok negatív esemény történt a zsidókkal, Jeruzsálem pusztulásán kívül is. Ennek megfelelően ebben az időszakban nem tartunk esküvőt, nem zenélünk, illetve nem hallgatunk élő zenét, nem vágatunk hajat, a férfiak nem borotválkoznak, illetve nem veszünk új ruhát, nem fogyasztunk ebben az évben még nem kóstolt gyümölcsöt.
A gyász ros chodes ávtól, azaz áv hónap beköszöntétől elmélyül, és további kilenc napon át tart, héberül tisát hájámim, jiddisül nájntég. Nem eszünk húst, nem iszunk bort illetve szőlőlevet, valamint nem vásárolunk új ruhát és nem hordunk frissen mosott ruhát sem. Áv hónap kilencedike Tisá Beáv, 25 órás böjtnap, az evés és ivás tilalmán kívül a fürdés, a házasélet és a bőrcipő viselésének tilalma is érvényben van, akárcsak Jom Kippurkor, ezen kívül a nap deléig csak alacsony széken ülünk. Bölcseink azt mondják, aki gyászolja Jeruzsálem pusztulását, az láthatja majd, amikor elérkezik a Messiás, és felépül a Szentély. Ha ez megtörténik, a zsidó naptár legszomorúbb napjai a végtelen boldogság időszakává változnak majd.
A hagyomány szerint Áv hó elsején halt meg Áron, az első főpap, aki mindig a békességre törekedett. E napon vált egyértelművé a Szentély pusztulása, a churbán, napról napra közeledett a vég, nem tudtak már sem hús-, sem boráldozatot bemutatni. Ezekben a napokban nem szokás húst enni és bort inni, kivéve a szombat tiszteletére tartott kidust. Ezért nevezzük tejes napoknak ezt az időszakot, melynek végén érkezünk el áv hó kilencedik napjához, Tisá Beávhoz. Ez a nap jelen esetben a Gergely-naptár szerint augusztus 2-án, szombaton este fog bekövetkezni.
Szintén a hagyomány szerint, ez a nap mindig szerencsétlen nap volt, sok tragikus esemény következett be áv hónap 9-én. Bölcseink szerint ekkor határozta el az Ö-rökkévaló, hogy nem mehetnek be Kánaán földjére az Egyiptomból kivonult zsidók. Negyven évig kell a sivatagban bolyonganiuk, míg megszületik és felnő az új nemzedék, akik elfoglalhatják az országot. Ezen a napon került Egyiptomba József rabszolgának. Nemsokára családja többi tagja is követte őt, és megkezdődött az egyiptomi rabszolgaság. E napon gyújtották fel Salamon templomát, azaz az első Szentélyt, i.e. 586-ban a várost elfoglaló babilóniai seregek. Szintén ezen a napon gyújtották fel a babilóniai fogságból hazatértek által felépített és Heródes uralkodása alatt átépített második Szentélyt a Titus vezette légiók 70-ben. A középkorban 1492-ben ekkor történt a zsidók kiűzése Spanyolországból, Torquemada főinkvizítor sugalmazására.
Áv hó 9-e hasonlóan Jom Kippurhoz teljes böjtnap, napnyugtától másnap estig tartó huszonöt órás szigorú böjttel. Tilos az étel és italfogyasztás, nem viselünk bőrcipőt, mert a régi időkben a kényelem és gazdagság jelképe volt, tisztasági mosdáson kívül tilos a fürdés és illatszerek használata, tilos a házastársi érintkezés. Nem mosunk, és a hölgyek nem sminkelik magukat, nem végzünk semmiféle munkát.
A böjt előtti utolsó étkezésnél, az áruhát máfszeketnél szokás gyümölcsöket és hamuval megszórt tojást enni. A tojás a gyász jelképe.
A zsinagógába vászoncipőben vagy papucsban megyünk, párnákon foglalunk helyet a földön vagy a lépcsőkön. A Megilát Échá-t, azaz Jeremiás siralmait olvassuk hagyományos, kántáló dallammal. A Tórából Mózes figyelmeztetéseit, feddő szavait olvassuk, hogy milyen csapások is várnak a népre, ha elfordulnak az Ö-rökkévalótól.
Áv hó tizedik napján délig még nem szokás húst fogyasztani és bort inni, mert eddig égett a Szentély. Ezután megváltozik a hónap elnevezése, menáhem áv, azaz vigasztaló áv lesz a neve.
Hosszú időn keresztül állt Jeruzsálem egyik magaslatán a Szentély, mely annyira fontos szerepet töltött be a zsidó nép életében, hogy a 613 micva, parancsolat mintegy kétharmada vele kapcsolatos.
A szentély lerombolása után elrendelték bölcseink, hogy minden örömben meg kell emlékeznünk a Szentélyről, az elpusztulásáról, miként írva van a 137. zsoltárban. Mely így hangzik:
„Ha elfelednélek Jeruzsálem, száradjon el jobbom, tapadjon nyelvem az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha nem emelem Jeruzsálemet örömöm csúcsára”.
A kalácsból vett chálá, a házunk vagy lakásunk falán befestetlenül hagyott felület vagy az esküvőn eltört pohár, mind a „zécher l’Mikdás”, azaz a Szentélyre való emlékezés és egyben emlékeztetés is arra, hogy nem lehet teljes a legnagyobb örömünk sem a Szentély nélkül.
