Szeptember végén még nyíltak a völgyben a kerti virágok, de mára már a zöldellő nyárfa levelei is aranysárga és barna színben játszanak. A fák levelei készülnek az elválásra, az első és egyben utolsó repülésre, a nagy aláhullásra, mellyel elhagyják az ágakat. Ősz van, visszavonhatatlanul szomorodik az idő, a természet kicsit meghalni készül. Visszagondolunk az elmúlt nyárra, emlékekre, élményekre. Nem véletlen talán, hogy embertársaink közül is nagyon sokan most, ebben az örökre elválás időszakában emlékeznek meg elhunyt szeretteikről, halottjaikról, akik már nem lehetnek mellettük, velük. Csupán csak lélekben. Ezért választottam e heti írásom témájának az emlékezést. Hogyan, hányszor, meddig?

Ehhez a témához az idén november 15-én sorra kerülő hetiszakaszunk kapcsolódik: Chájé Szárá, azaz Sára élete.

Az első temetés és az első esküvő a Tórában. Számunkra Sára a mai napig a szerető zsidó édesanya mintája. Ő hagyományozta ránk a gyertyagyújtás és a chálávétel micváját, a szellemi és lelki táplálék mellé kapta az Ö-rökkévaló féltő gondoskodását, szeretete jelét, mely felhő formájában lebegett a sátra felett. A zsidó feleség és édesanya fontos jellemzői lettek ezek. A hagyomány Sára halálát összeköti Izsák feláldozásával. A nagyon vágyott és szeretett gyermek „elvesztése” miatt érzett bánat és keserves sírás elemészti őt.

 

Sára halála után pedig Rebeka az, aki Sára szokásait felvéve biztosítja a megszokott és szeretett otthont Izsáknak, aki ettől megvigasztalódik anyja halála után. Rebeka az Ö-rökkévaló és Sára által kijelölt úton haladt tovább, mi pedig a mai napig őket követve gyújtunk gyertyát és neveljük gyermekeinket. A szidrában számos olyan esemény leírását találjuk, amelyek vallási életünk alapjaivá váltak. Ábrahám gyásza és “felkelése”, hogy eltemesse halottját, eredete annak, hogy a gyászoló süvét ül.

A zsidó hagyományban a gyász ideje egy év. De miért éppen annyi? Mert ez alatt az idő alatt megélünk minden ünnepet, születésnapot és egyéb számunkra jelentőséggel bíró napot az elhunyt nélkül. Általánosságban az ember köteles gyászt tartani a hagyományok előírta szokások megtartásával. A gyászolás időbeli periódusait három, jól elkülöníthető részre oszthatjuk.

Az első periódus neve sivá (süve).

Ez azt jelenti, hogy „hét”, és a temetés utáni első hét napot jelöli. Sivát a közvetlen rokonokért, az apáért, az anyáért, a feleségért vagy férjért, a gyermekért és a testvérért tartanak. Az elhunyt családja ülhet együtt is süvét, de külön-külön, mindenki a saját otthonában is megteheti. A süvét ülők nem ülhetnek rendes magasságú ülőhelyen, csak alacsonyan. Lábzsámolyt vagy sámlit szoktak használni. Van, aki kiveszi a fotelból vagy karosszékből az ülőpárnát, hogy ennyivel alacsonyabban üljön, mint máskor.

Pár szabály, a teljesség igénye nélkül: nem viselhetünk bőrből készült cipőt. Posztó- vagy vászoncipőt, papucsot, esetleg zoknit kell viselni. A férfiak nem nyiratkoznak és nem borotválkoznak, a hölgyek nem sminkelik magukat. Nem végzünk munkát. Nem szabad a jó közérzet miatt fürödni vagy zuhanyozni.

A második periódust slosimnak nevezzük.

Ez azt jelenti, hogy harminc, és a sivá befejezésétől a temetést követő harmincadik napig tart. A temetés napja számít első napnak. Ez idő alatt még a nem zenés összejövetelen is tilos részt venni. Nem tartunk esküvőt. Az urak továbbra sem borotválkoznak és hajat sem vágatunk. Ezzel zárul a rokonokért viselt gyász ideje, kivéve az anya vagy az apa gyászolását. A slosim időszaka a harmincadik nap reggelén ér véget.

 

A harmadik időszakot, amelyben az édesanyát vagy az édesapát gyászolják, egyszerűen ávelutnak, gyásznak nevezzük.

A temetés napjától a zsidó naptár szerinti tizenkét hónapon át tart. A gyászév idején nem szabad vidám eseményeken, zenés vacsorán részt venni, színházba, hangversenyre járni. Az elhunytak fiának vagy fiainak tizenegy hónapon át minden nap Káddist kell mondaniuk. Az év elteltével tilos bármit tenni, ami a gyász folytatását jelentené, bele kell törődni a megváltoztathatatlanba. Viszont az emlékezést nem tiltja semmi és senki! Sőt!

A zsidó felfogás szerint nem született olyan jámbor ember a világra, aki ne vétkezett volna. Hitünk szerint az ember a túlvilágon felel földi életében elkövetett cselekedeteiért és mond ítéletet felette az Ö-rökkévaló. Az ítéletet a földi hozzátartozók enyhíthetik a Káddis ima elmondásával, emlékimákkal, tóratanulással és jótékonykodással.

Sírkőállítás

A temetés után egy évvel, a jahrzeitre, jiddisül jorcájtra, szokás sírkövet állítani. A sírkő héberül máccévá. A régi időkben, mikor őseink még a sivatagban éltek, a sírokat kövekkel rakták körbe, hogy a vadállatok ne tudják kikaparni a halott testet. Ha valaki elment a sír mellett, egy-egy követ tett rá, jelezvén, hogy itt egy sír van. Ezért virág helyett mi követ, kavicsot viszünk és teszünk a sírokra.

Más magyarázat szerint a kövek a lélek halhatatlanságát, az öröklétet szimbolizálják a zsidó sírokon, hiszen ezek sosem hervadnak el, így a végtelenséget mutatják. Egy másik megközelítés szerint élettelenre csak élettelen kerülhet.

A temető elhagyásakor néhány fűszálat tépünk és magunk mögé dobjuk. Tesszük ezt azért, hogy a halál angyala veszítse szem elől nyomunkat. Kiérve kezeinket leöntjük a hagyományos „ál n’tilát jádájim” áldás mondásával, de nem töröljük meg azokat. Jelezvén ezzel is, hogy a vizes kéz még emlékeztet bennünket a helyre, ahonnét és akiktől jövünk.

 

A Mázkír szertartást évente négyszer tartjuk Jom Kippurkor, valamint Peszách, Sávuot és Szukkot utolsó napján. A kifejezés emlékezést jelent.

Arra kérjük benne az Ö-rökkévalót, hogy emlékezzen meg eltávozott hozzátartozóinkról, szeretteinkről. A jizkor ima felolvasásával megújul, megerősödik a kapcsolat az imádkozó és az elhunyt között, és az ima az eltávozott lélek érdeméül szolgál a túlvilágon. Ezek szerint a gyermekek tettei, cselekedetei az égben tovább emelik a szülők, elhunyt szeretteik lelkét. Az a szokás, hogy azok, akiknek mindkét szülője életben van, elhagyják a zsinagógát a jizkor ima idejére. Több oka is van, hogy miért.

– Ha véletlenül bent maradnának, olyanok is elmondhatnák a halottak lelkiüdvéért szóló imát, akiknek szüleik „még” élnek.

– Ne mondjunk, emlegessünk olyan dolgokat, amiket nem szeretnénk, ha bekövetkeznének!

– Régi szokás, hogy elhunyt hozzátartozók után kapnak nevet gyermekeink. Milyen érzés lenne, ha meghallanák a nevüket!

Szokás 24 órán át égő nér nesámát, azaz lélekgyertyát, más néven emlékmécsest gyújtani. A szülők utáni jizkor mellett más zsidó után is elmondható ez az ima, legyen az barát vagy más rokon. Ebben az esetben többször mondják el a jizkor szóval kezdődő szakaszt, és a rokonság megjelölését az „apám”, illetve „anyám” szó helyett a megfelelő kifejezésre módosítják.

 

Az apa emlékére:

Jizkor Elohim nismát ávi mori (itt mondjuk a héber nevét) sehálách l’olámo. Báávur seáni nodér c’dáká, bisz’chár ze, t’hé náfso c’rurá bicror háchájim im nismot Ávráhám Jichák v’Jáákov, Szárá Rivká Ráchél v’Léá, v’im sár cádikim v’cidkánijot seb’gán éden! Ámén. 

 

Az anya emlékére:

Jizkor Elohim nismát imi moráti (itt mondjuk a héber nevét) sehál’chá l’olámá. Báávur seáni nodér c’dáká, bisz’chár ze, t’hé náfsá c’rurá bicror háchájim im nismot Ávráhám Jichák v’Jáákov, Szárá Rivká Ráchél v’Léá, v’im sár cádikim v’cidkánijot seb’gán éden! Ámén.

„Istenem, emlékezz meg szeretett apám – anyám, (itt a héber nevet mondjuk) lelkéről, ki végső otthonába távozott. Emlékére adományt ajánlok fel. Kösd össze lelkét Ábrahám, Izsák, Jákob, Sára, Rebeka, Ráchel, Lea és a többi igaz lelkével! Ámen!” 

 

Az elhunytjaink sírjának látogatásakor a következő emlékimát mondjuk:

Férfiért: Él málé ráchámim, sochén bámromim, hámcé m’nuchá n’choná táchát kánfé háschiná, b’máálot k’dosim ut’horim k’zohár hárákijá mázhirim, et nismát (itt a héber nevet mondjuk) sehálách l’olámo. Báávur seáni nodér c’dáká b’ád házkárát nismáto, b’gán éden t’hé m’nucháto. Láchén báál háráchámim jásztiréhu b’széter k’náfáv l’olámim, v’jicror bicror háchájim et nismáto. Ádonáj hu nácháláto; v’jánuách ál miskávo b’sálom, v’nomár ámén.

 

Nőért: Él málé ráchámim, sochén bámromim, hámcé m’nuchá n’choná táchát kánfé háschiná, b’máálot k’dosim ut’horim k’zohár hárákijá mázhirim, et nismát (itt a héber nevet mondjuk) sehál’chá l’olámá. Báávur seáni nodér c’dáká b’ád házkárát nismátá, b’gán éden t’hé m’nuchátá. Láchén báál háráchámim jász’tireá b’széter k’náfáv l’olámim, v’jicror bicror háchájim et nismátá. Ádonáj hu náchálátá; v’tánuch ál miskává b’sálom, v’nomár ámén. 

„Kegyelmes I-sten, magasságban lakozó, adj teljes nyugalmat (itt a héber nevet mondjuk) lelkének, kinek áldott emlékére ma itt vagyok. Vedd isteni jelenléted szárnyai alá az Édenkert mennyei birodalmában, a fényes égboltként tündöklő szentség és tisztaság szférájában! Emlékére adományt ajánlok fel. Könyörület Istene, hadd nyugodjék szárnyaid menedékének békéjében, és mondjuk: ámen!” 

 

Tekintsünk szét a nagyvilágban, kik és hogyan emlékeznek meg halottaikról!

 

Mindenszentek, november 1.     

Mindenszentek ünnepe egy keresztény ünnep, amelyen azokat a megdicsőült lelkeket ünneplik, akikre sokaságuk miatt nem tudnak megemlékezni külön naptári napon.

Halottak napja, november 2.

A halottak napja szintén egy keresztény ünnep, ahol hasonlóan, mint mindenszentekkor, az elhunytakra emlékeznek. A különbség az, hogy halottak napján az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, tisztítótűzben lévő lelkekre emlékeznek meg szerte a világon. Mindenhol másképp; egyik helyen feketét hordanak a gyász jelzésére, másutt fehéret, de egy dolog közös: a halottakat mindenhol tisztelet övezi. Virágot, koszorúkat, sírdíszeket visznek a temetőkbe. Mécseseket és gyertyákat gyújtanak. A sírokat különös gonddal teszik rendbe és „díszítik”, mindenki ízlése szerint, sokszor a családi hagyományoknak megfelelően.

Külön szerettem volna megemlíteni a Halloween-t, ami az ősi kelta halotti kultusz ünnepe, boszorkányok, kísértetek és egyéb szellemek éjszakája, amit az angolszász országokban ünnepelnek. A kelták hite szerint október 31-én este a holtak szellemei visszatérnek, és mivel beköltözhetnek az élőkbe, azok félelmükben beöltöztek különféle álcázó jelmezekbe, mert ezzel akarták becsapni és összezavarni a holtak szellemeit.

 

A Día de los Muertos, a mexikói halottak napja is egy vidám ünnep. Papírmasé csontvázak kelnek életre, színes bokrétákkal a fejükön vagy szivarral a szájukban. A gyerekek koponya alakú cukorkákat esznek, a boltok pedig marcipán koporsókat árulnak. De a legfeltűnőbb mégis csak a színek kavalkádja, amit nehéz összeegyeztetni a halál fogalmával. De ne feledjük, ami nekünk furcsának tűnik, az másnak teljesen természetes! 2017-ben egész estés családi film is készült e témában, melynek címe: Coco.