Kedves Rabbi, régóta foglalkoztat egy gondolat. Azt tanultam, hogy a Kádist a gyászolók mondják a halott után, de amikor elolvastam a Kádis ima szövegét, rájöttem, hogy abban sehol sincs szó a halottról. Akkor miért mondjuk mégis? Nagyon köszönöm a választ.

A rabbi válaszol: 

Ez egy nagyon szép és mély kérdés, amihez a zsidó hagyomány szíve vezet el bennünket. Valóban, a Kádis imában nincs szó sem halálról, sem gyászról – de éppen ez a lényege. A Kádis nem a halált, hanem az Életet hirdeti. Amikor azt mondjuk: „Jitgadal vejitkadás smé rábbá” – „Magasztaltassék és szenteltessék meg az Ő nagy Neve” –, akkor az életünk legnehezebb pillanataiban is a hitünket fejezzük ki, hogy Isten neve, a teremtés rendje, a létezés értelme akkor is fennmarad.

A Talmud (Beráchot 3a) azt mondja, hogy amikor valaki Kádist mond, az a túlvilágon felemeli magasabb világokba annak a lelkét, akiért mondja. Azt viszont fontos megjegyeznem, hogy a Kádis nem „varázsformula” – hanem a kapcsolat kifejezésének a jele. Mi innen a földi világból küldjük az élő hangot: „itt vagyok, és emlékszem rád az Örökkévaló előtt.”

És ezzel valójában két dolog történik: a lélek emelkedik – és aki mondja: gyógyul. A Kádis tehát nem a halálról szól, hanem arról, hogy a szeretet és a hit erősebb a halálnál. A szavak a gyászolót megtanítják újra imádkozni, újra hinni és újra élni.

A rabbi