וַיַּרְא יוֹסֵף כִּי יָשִׁית אָבִיו יַד יְמִינוֹ עַל רֹאשׁ אֶפְרַיִם וַיֵּרַע בְּעֵינָיו וַיִּתְמֹךְ יַד אָבִיו לְהָסִיר אֹתָהּ מֵעַל רֹאשׁ אֶפְרַיִם עַל רֹאשׁ מְנַשֶּׁה: וַיֹּאמֶר יוֹסֵף אֶל אָבִיו לֹא כֵן אָבִי כִּי זֶה הַבְּכֹר שִׂים יְמִינְךָ עַל רֹאשׁוֹ: וַיְמָאֵן אָבִיו וַיֹּאמֶר יָדַעְתִּי בְנִי יָדַעְתִּי גַּם הוּא יִהְיֶה לְּעָם וְגַם הוּא יִגְדָּל וְאוּלָם אָחִיו הַקָּטֹן יִגְדַּל מִמֶּנּוּ וְזַרְעוֹ יִהְיֶה מְלֹא הַגּוֹיִם:

És mikor Joszef látta, hogy atyja jobb kezét Efraim fejére tette, nem tetszett neki és megfogta atyja kezét, hogy Efraim fejéről eltávolítsa Menase fejére. És szólt Joszef az atyjához: „Nem úgy atyám, mert ez az elsőszülött, tedd az ő fejére jobb kezedet.” De atyja nem akarta és szólt: „Tudom, fiam, tudom, ő belőle is nép lesz és ő is nagy lesz, de kisebbik testvére nagyobb lesz nála és magzata népek sokaságává lesz”. (1M48/17-19)

כָּל אֵלֶּה שִׁבְטֵי יִשְׂרָאֵל שְׁנֵים עָשָׂר וְזֹאת אֲשֶׁר דִּבֶּר לָהֶם אֲבִיהֶם וַיְבָרֶךְ אוֹתָם אִישׁ אֲשֶׁר כְּבִרְכָתוֹ בֵּרַךְ אֹתָם:

Mindezek Izráel tizenkét törzse és ez az, amit atyjuk nekik mondott. Megáldotta őket, mindegyiket az őt megillető áldásával áldotta meg. (1M49/28)

 

Rási Berésit, 49:28: „Az őt megillető áldásával”: Az áldás, amely a jövőben mindegyikükre vár.

A Vajechi egyik visszatérő témája az áldás. A Tóra-rész első felében Jákov megáldja Joszef két fiát, majd később a Tóra beszámol arról, hogy Jákov halála előtt megáldja összes fiát. E beszámolók bizonyos aspektusainak alapos elemzése segíthet nekünk abban, hogy mélyebb megértést nyerjünk az áldás céljáról és jelentőségéről, amelyről látni fogjuk, hogy egy nagyon félreértett fogalom.

Amikor Jákov megérkezett, hogy megáldja Joszef fiait, Menasét és Efraimot, Joszef azt várta, hogy Jákov erősebb jobb kezét az idősebb Menaséra helyezi, és neki adja az elsőszülöttnek járó áldást. Jákov azonban jobb kezét a fiatalabb Efraimra helyezte. Amikor Joszef megpróbálta kijavítani, elmagyarázva, hogy Menase az elsőszülött, Jákov azt állította, hogy tisztában van ezzel, de Efraimnak nagyobb utódai lesznek, ezért ő érdemli meg a nagyobb áldást. Felmerül a kérdés, hogy pontosan mi volt a vita tárgya Jákov és Joszef között. Ezenkívül, ahogy Rabbi Jerucham Levovitz[1] rámutat, nem egyértelmű, hogy Jákov hogyan válaszolt Joszef érvelésére. Joszef azt állította, hogy mivel Menase az idősebb, ő érdemli meg az elsőszülöttnek járó áldást. Jákob azt válaszolta, hogy Efraim nagyobb lesz, mint Menase, de miért jelenti ez azt, hogy Menase nem kaphatja meg az elsőszülött áldását?

Erre a kérdésre választ adhat Rási rejtélyes kijelentése, amely a Jákov fiainak adott áldásokról szóló szakasz végén található. A vers szerint mindegyiküket a neki megfelelő áldással áldotta meg. Ennek pontos jelentése nem egyértelmű – Rási szerint ez arra az áldásra utal, amely a jövőben mindegyikükre vár. Rási magyarázata is tisztázásra szorul. Ezt Rabbi Levovitz áldásokról szóló alapelvének segítségével lehet megmagyarázni.[2] Megjegyzi, hogy az emberek gyakran hibát követnek el, amikor áldásért mennek egy cádikhoz (igaz emberhez). Azt gondolják, hogy ő egy doboznyi áldással rendelkezik, és megkérik, hogy adjon nekik egyet a dobozából. De tudjuk, hogy az áldás csak ahhoz járulhat hozzá, amivel az ember már rendelkezik. Például abban az esetben, amikor Elisa megáldotta Ovadja feleségének olaját, ő már létező dolgot kért, amelyre az áldás hatással lehetett.[3] Ugyanez az elv vonatkozik arra is, amikor valakinek áldást adunk egy bizonyos területen való sikerre. Ha az illetőnek nincs potenciálja azon a területen, akkor az áldás értelmetlen.

Jiszáchár Frand rabbi egy hasonlattal segít megérteni ezt az elvet.

„Ha egy növényi tápanyagot, amelyet kifejezetten rózsák számára fejlesztettek ki, valaki a rózsabokorra használja, akkor buja és gyönyörű rózsák nőnek rajta. Ha valaki ugyanazt a növényi tápanyagot (amelyet rózsák számára fejlesztettek ki) nárciszokra használja, akkor az nem fog működni, mert ez a tápanyag csak a rózsa potenciáljára hat, de a nárciszéra nem”.

Hasonlóképpen, magyarázza Frand rabbi, „ha valakinek nincs jó hangja, és elmegy egy cádikhoz, és azt mondja: olyan világszínvonalú kántor akarok lenni, mint Helfgot[4], akkor nem számíthat csodára. Egyetlen cádik sem adhat áldást arra, hogy egy dallamot sem tudó embert világszínvonalú kántorrá tegyen.”

Ez jelenti tehát azt, amikor azt mondják, hogy Jákov megáldotta fiait, mindegyiket az ő áldása szerint és amikor Rási utal a jövőben rá váró áldásra. Ő csak azokat az áldásokat fejezte ki, amelyek mindegyikükben már eleve benne rejlettek. Nem működött volna, ha Zevulunnak azt az áldást adta volna, hogy Jiszáchárrá váljon, vagy fordítva. Az áldás célja, hogy a címzett azzá váljon, amivé már eleve rendeltetett, nem pedig egy varázsital, amely a semmiből teremt valamit.

Most már megérthetjük Jákov és Joszef közötti vitát Efraim és Menase áldása során. Joszef ránézett két fiára, és azt állította, hogy Menase mint elsőszülött, kapja meg a fő áldást. Jákov így válaszolt: „Ismerem a fiamat, ismerem”, ami azt jelenti, hogy prófécián keresztül tudott valamit, amit Joszef nem tudott. Hogy születési sorrendjük ellenére Efraim lesz a nagyobbik és ezért neki kell a nagyobb áldás, hogy ki tudja aknázni a benne rejlő potenciált. Egyszerűen nem működne, ha azt az áldást Menase kapná. Joszef maga is tudta, hogyan működik az áldás, de természetszerűleg feltételezte, hogy mivel Menase az elsőszülött, automatikusan nagyobb potenciállal rendelkezik, ám nem volt meg neki Jákov prófétai látomása, amely mást jelzett.

Rabbi Jerucham tanításából az a tanulság vonható le, hogy az áldások nem úgy működnek, mint a „varázslat”, vagyis, hogy az ember odamehet egy nagy emberhez, és megkapja az áldást arra, amit csak akar. Az áldás csak akkor lehet hatékony, ha az már meglévőre épül. Tehát például, ha valaki azt akarja, hogy áldást kapjon arra, hogy Tóra-tudós legyen, akkor ennek esélye sincs, ha nem teszi meg a tanuláshoz szükséges erőfeszítéseket. Rabbi Levovitz arra is rámutat, hogy amikor az emberek áldásért fordultak a Chofetz Chaimhoz, ő gyakran azt mondta nekik, hogy a Tóra tanulása nagyobb áldás lenne. Rabbi Levovitz elmagyarázza, hogy ő nem egyszerűen elutasította őket, hanem azt mondta, hogy mivel a Tóra az áldás végső forrása, akkor miért ne fordulhatnánk közvetlenül ahhoz. Kívánjuk, hogy mindannyian méltók legyünk arra, hogy minden területen áldásokat kapjunk.

Minden olvasónak békés, szép Szombatot!

 

Jegyzetek

[1] A második világháború előtt ő volt a Mirrer Jesiva spirituális vezetője Európában.

[2] Daat Tora, Vajechi, p.274.

[3] Melachim Beit, 4:2.

[4] Egy híres kántor.