Hirtelenjében nehéz lenne válaszolni a kérdésre: mi volt az az ügy, amely – leszámítva a hatnapos háborút – a múlt század hatvanas éveiben leginkább egyesítette az izraeli lakosokat? Ne gondoljunk olyan nagy dolgokra, mint a szegénység elleni küzdelem vagy a béke megteremtése, ezek inkább a politikusok feladatai. Amiért a nép összefogott – igaz, felhívásra és nem spontán kezdeményezésre –, az nem más, mint a vadnövények védelme.
A Kneszet 1964. június 30-i ülésén Yizhar Smilansky képviselő (írói nevén S. Yizhar) prófétai pátosszal figyelmeztetett egy közelgő katasztrófára: a vadvirágok lassan eltűnnek az izraeli tájakról, és ha nem teszünk ellene, akkor a következő nemzedék már nem láthatja őket. Mivel korábban a képviselő támogatója és aktív résztvevője volt a Természetvédelmi Hatóság létrehozásának, egyúttal javaslatot is tett a probléma megoldására, amihez megkapta Mose Dayan akkori mezőgazdasági miniszter beleegyezését. Javaslata nyomán a Kneszet törvénybe iktatta a vadon termő növények védelmét és a kereskedésükkel való tilalmat.
A törvény persze önmagában nem lett volna elegendő, négy évvel később azonban elkezdődött az izraeli természetvédelem legsikeresebbnek tartott kampánya, amely az oktatás és a propaganda területére is kiterjedt. Az egész országot sikerült meggyőzni a ciklámenek, szellőrózsák, csillagfürtök és társaik védelmének fontosságáról.
Miként sikerülhetett ez? Ahhoz, hogy alapjaiban megváltoztassák a teljes lakosság szokásait, az alapoknál kellett kezdeni, azaz az óvodai és az általános iskolai oktatásnál, és a gyerekeket kellett az ügy képviselőivé tenni. Az élen persze az óvónők és a tanárok álltak, akik átadták az üzenetet a csemetéknek, akik továbbították azokat a szülőknek. Ezek ugyanazok a tanárok és óvónők voltak, akik még nem sokkal azelőtt a gyerekekkel kimentek a mezőre és arra biztatták őket, hogy gyűjtsenek virágokat. Ettől kezdve a kirándulásokon, ahol a természetről tanultak, az volt az első dolguk, hogy közöljék: a virágokhoz nem szabad érni.
Az Oktatási Minisztérium beiktatta a tantervbe a természetvédelmet, de a kereskedelmi cégek is felismerték a kampányban rejlő lehetőségeket. Sorsjegyek, gyerekkártyák és kifestőkönyvek sora jelent meg vadvirágok fotóival és rajzaival; bankokban, orvosi rendelőkben védett növények képe tarkállott a plakátokon.
A nem éppen fegyelmezettségükről híres izraeli lakosoknál, bármennyire meglepő, éppen ez a cselekvést tiltó kampány ért el ilyen látványos eredményt. A nagy siker oka talán annak a felismerése, hogy amikor az emberek vadvirágokat szednek, azt a természet iránti szeretetből teszik. A kampány nem igyekezett bűntudatot kelteni, hanem arra tanított, hogy új módon fejezzék ki ezt a szeretetet: a megóvással, a virágszedés mellőzésével, mindezt hangsúlyozottan az utódok érdekében.
Az 1970-es évek elején már megmutatkozott a hatás: a ritkának tartott íriszek és tulipánok újra nagy mennyiségben virágoztak, a vadvirágok színes foltjai ismét hatalmas területeket borítottak be. Az 1980-as években megismételték a kampányt új szlogenekkel, ami szintén nagyon sikeresnek bizonyult. Az Izraelben ma pompázó vadvirágok arról tanúskodnak, hogy a természet megóvása az évtizedek során hagyománnyá vált.
