Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején a hazai lapok sűrűn foglalkoztak a honi zsidósággal. Egyrészt az emancipáció által felvetett kérdések és válaszok, másrészt a zsidók meglepően magas arányú részvétele a szabadságharcban volt többnyire az írások témája. Megjelentek felkavaró, heves viták, pro és kontra vélemények az egyenjogúsításról, és olykor szívmelengető történetekről és eseményekről is hírt adtak a korabeli újságok oldalain. Cikkünkben az utóbbiakból válogattunk.

A Landerer és Heckenast nyomda neve bizonyára mindenki számára ismerős. Itt nyomtatták ki – érthetően cenzori engedélyeztetés nélkül – a Nemzeti dalt és a forradalmárok követeléseit felsoroló 12 pontot. Az talán kevésbé ismert tény, hogy ugyanabban az évben ebben a nyomdában látott napvilágot az Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ik szökőévre című kiadvány, mégpedig a hosszú nevű Honi izraeliták között magyar nyelvet terjesztő pesti egylet (másként: Magyarító Egylet) jóvoltából. Belül, a címoldal mellett Chorin Áron, a négy évvel korábban elhunyt, haladó szellemű aradi főrabbi portréja látható, a mellékletben pedig a szerkesztő, Szegfy Mór: Zsidó vagyok című verse, amelyből Kohn Samu megzenésítésének köszönhetően született meg ez az „eredeti magyar dal”. A dallam valóban magyaros, érezhető benne némi verbunkos hatás is, a szöveg pedig az öntudatos, zsidóságára és magyarságára egyaránt büszke ember verse. Érdekes lenne meghallgatni mai előadók feldolgozásában.

1848. december 12-én a Jövő című lap a zsidó polgárosítás kérdését feszegette. A szignálatlan cikk írója úgy véli, hogy a forradalom szent igéit – szabadság, egyenlőség, testvériség – zászlajára tűző Magyarország szégyene a zsidókat megkülönböztető jogrendszer. A zsidók, akik rendesen fizetik az adót, akik adományaikkal is kitűnnek, akik a hazához való hűségüket bizonyították, mikor az első felhívásra sereglettek a nemzetiszín lobogó alá, bizony nem számítanak teljes jogú polgárnak, hiába hoznak vér- és vagyonbeli áldozatot.

„Ti pedig, kik őt külön vált, de ollyan osztálynak tartjátok, ki hazafi kötelességeit híven, s lelkiismeretes buzgalommal teljesíti, — polgárosítsátok, hogy ilyennek maradni kedvet nyerjen, és még jobbá legyen” – szólítja fel a szerző azokat, akik a felsorolt érvek ellenére továbbra is tétováztak, késleltetve ezzel az egyenjogúsítást.

Megtörtént, hogy egy egyszerű, fegyvertelen zsidó emberkét nyilvánosan ünnepeltek a szabadságharc katonái. A Gyimesi-szorosnál állomásozó honvédsereg kapitánya a Pesti Hírlap 1849. június 21-én megjelent számában számol be erről a megható esetről. A honvédek egy moldvai zsidó kereskedőtől vásároltak mindenfélét, „nádmézet, kovát, fügét, török-pujszkát és bort”, s mikor Kossuth bankóval fizettek, az árus örömmel, mosolyogva vette át tőlük a pénzt. A „német bankókat” azonban csak csökkentett árfolyamon volt hajlandó beszámítani, az egy- és kétguldenes papírpénzt pedig egyáltalán nem fogadta el. Mikor próbálták meggyőzni, hogy hiszen az a császár pénze, így felelt: Az osztrák császár a múlté. Kossuth a császár!

Nem csoda, hogy a honvédek lelkesen megéljenezték.