„…és szólította Mózest, és szólt hozzá…”
(3Móz 1,1)

Ezzel a megszólítással kezdődik a Tóra harmadik könyve, amelyet hagyományosan Torat Kohanimnak nevezünk. Ebben olvassuk a szentélybeli áldozatokra és az azokat bemutató kohaniták szolgálatára vonatkozó törvényeket.

A régi zsidó oktatásban a gyermekeket gyakran éppen a Vájikrá könyvével kezdték tanítani. A bölcsek ezt így indokolták: mivel a gyermekek tiszták, és az áldozatok is a tisztaság rendjéhez tartoznak, jöjjenek a tiszták, és foglalkozzanak a tisztával. E hagyomány mögött nem pusztán pedagógiai, hanem mély spirituális felismerés áll. Az áldozatok világa ugyanis nem csupán rituális cselekvések összessége, hanem a testi és főképpen a lelki tisztaság rendjének része.

A kérdés mégis különös erővel vetődik fel ma: ha immár közel kétezer éve nincs szentélybeli szolgálat, mi indokolja, hogy ma is ekkora jelentőséget tulajdonítsunk ennek a szolgálatnak?

A második könyv, a Smot, így zárul:

„Mózes nem tudott bemenni a Találkozás Sátrába, mert rajta nyugodott a felhő, és az Örökkévaló dicsősége betöltötte a hajlékot.” (2Móz 40,35)

Mózes tehát nem tudott belépni, mert az isteni jelenlét, a Sechiná, betöltötte a Találkozás Sátorát. Ez a mozzanat nemcsak történeti, hanem teológiai súlyú is. Amikor pedig évszázadokkal később Salamon király felavatta a Szentélyt, beszédében ugyanennek a kérdésnek adott hangot:

„Vajon lakhat-e Isten a földön? Hiszen az egek, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba Téged, hát még ez a ház, amelyet én építettem!”
(1Kir 8,27)

A Szentély tehát nem abban az értelemben volt „Isten háza”, mintha az Örökkévaló térbeli értelemben ott lakott volna. A nép számára a Szentély az isteni jelenlét földi szimbóluma volt. A Szentély pusztulása után ez a jelenlét még inkább spirituális és belső valósággá vált. Nem szűnt meg, hanem más módon lett megtapasztalható.

Ezért különösen fontos az Írás másik mondata:

„Minden helyen, ahol említeni engedem nevemet, eljövök hozzád, és megáldalak.” (2Móz 20,21)

Isten jelenlétének tudata tehát nem maradhat puszta elméleti hit. Nem egyszerű vallási állítás, hanem az ember életét formáló meggyőződés. Hevesi Simon rabbi is hangsúlyozza, hogy itt nem elvont hitvallásról van szó, hanem olyan belső bizonyosságról, amely átalakítja az ember önmagához és a világhoz való viszonyát.

Martin Buber szavaival: nem elég a közeledés vágya vagy a megismerés szándéka; szükség van a lélek egészének belehelyezkedésére is. A találkozás nem pusztán gondolati aktus, hanem egzisztenciális történés.

A Vájikrá nyitóverse ezért több, mint egyszerű narratív folytatás. Mózes megszólítása a személyes istenközelség lehetőségének megfogalmazása is. Mivel érdemelte ki Mózes ezt a közelséget? A midrás szerint mindenekelőtt kivételes szerénysége miatt. Nem tört be a szentség terébe. Nem saját jogán lépett be. Várt, míg az Örökkévaló szólította.

Ez a mozzanat döntő. Mózes nem azért válik a kinyilatkoztatás emberévé, mert önmagát állítja a középpontba, hanem mert tud hátralépni. Szerénysége nem gyengeség, hanem befogadóképesség. Ezért szólhatott hozzá az Örökkévaló a Találkozás Sátorából.

A Példabeszédek könyve így tanít:

„A szerénység nyomában istenfélelem, gazdagság, tisztelet és élet jár.”

Vagyis a szerénység nem mellékes erény, hanem az a belső rend, amely alkalmassá teszi az embert arra, hogy valami nagyobbnak adjon helyet önmagában.

Ben Szíra hasonlóan fogalmaz:

„Minél nagyobb vagy, annál inkább alázd meg magadat, és kedvet találsz az Örökkévaló előtt.”

Ez a tanítás különösen fontos a Vájikrá nyitásánál. Aki a szentségről akar beszélni, annak előbb meg kell tanulnia nem önmagát hallatni. Mózes ezért lehet a megszólított ember. Nem azért, mert nagyobb akar lenni másoknál, hanem mert kisebb tud lenni önmagánál.

Ebben áll a Vájikrá első szavának ereje. Az Örökkévaló megszólítja Mózest. A szentség nem emberi birtokbavétellel kezdődik, hanem válasszal. Nem behatolással, hanem hívással. Nem önérvényesítéssel, hanem alázattal.

A Vájikrá könyve ezért nem csupán az áldozatok könyve, hanem annak a könyve is, hogyan tanul meg az ember közel kerülni anélkül, hogy önmagát állítaná középre.