Hála az olyan előrelátó embereknek, mint pl. Rabbán Jochánán ben Zakkáj, akik már a jelenben megoldásokat találtak a holnap problémáira, és ezzel csendesen építették a zsidó jövőt.
Rebecca Costa legújabb, „The Watchman’s Rattle” (Az őr csörgője) című, „Thinking our way out of extinction” (Gondolkodásunkkal kiutat keresve a pusztulásból) alcímet viselő könyvében lenyűgöző leírást ad arról, hogyan halnak meg a civilizációk. Problémáik túl bonyolulttá válnak. A társadalmak eljutnak ahhoz, amit ő kognitív küszöbnek nevez. Egyszerűen képtelenek kijelölni az utat a jelenből a jövőbe.
Az általa hozott példa a maják. Háromezerötszáz éven át, i. e. 2600 és i. sz. 900 között rendkívüli civilizációt építettek ki, amely a mai Mexikó, Guatemala, Honduras, El Salvador és Belize területére terjedt ki, és becslések szerint 15 millió főt számláló népességgel rendelkezett.
Nemcsak kiváló fazekasok, szövők, építészek és földművesek voltak. Kifejlesztettek egy bonyolult, hengeres naptárrendszert, csillagtérképekkel, amelyekkel nyomon követték a csillagok mozgását és előre jelezték az időjárási viszonyokat. Saját, egyedi írásrendszerük volt, valamint fejlett matematikai rendszerük. A leginkább lenyűgöző azonban az általuk kifejlesztett vízellátó infrastruktúra, amely egy komplex víztározókból, csatornákból, gátakból és töltésekből álló hálózatot foglalt magában.
Aztán hirtelen, olyan okok miatt, amelyeket még mindig nem értünk teljesen, az egész rendszer összeomlott. A 8. és 9. század közepe között a maja népesség nagy része egyszerűen eltűnt. Számos elmélet született arra vonatkozóan, hogy miért történt ez. Lehet, hogy hosszan tartó aszály, túlnépesedés, egymás elleni háborúk, pusztító járvány, élelmiszerhiány, vagy ezek és más tényezők kombinációja volt az oka. Így vagy úgy, de a 35 évszázadon át fennmaradt maja civilizáció összeomlott és kihalt.
Rebecca Costa érvelése szerint, bármi is legyen az oka, a maja civilizáció összeomlása – akárcsak a Római Birodalom bukása és a 13. századi kambodzsai Khmer Birodalomé – azért következett be, mert a problémák száma túl nagyra nőtt és túl bonyolulttá vált ahhoz, hogy az akkori emberek képesek legyenek megoldani őket. Kognitív túlterhelés lépett fel, és a rendszerek összeomlottak.
Ez bármely civilizációval megeshet. Lehet, hogy – ahogy ő mondja – éppen a miénkkel is ez történik. Az összeomlás első jele a patthelyzet. Ahelyett, hogy foglalkoznának a mindenki számára nyilvánvaló súlyos problémákkal, az emberek továbbra is a szokásos módon élnek, és egyszerűen átadják gondjaikat a következő generációnak. A második jel az irracionalitásba való menekülés. Mivel az emberek már nem tudnak megbirkózni a tényekkel, irracionális és mágikus pótcselekvésekbe menekülnek. A maják áldozatokat kezdtek bemutatni.
A régészek borzalmas bizonyítékokat tártak fel a hatalmas méretű emberáldozatokról. Mivel nem tudták ésszerűen megoldani problémáikat, a maják arra összpontosítottak, hogy megnyugtassák az isteneket azzal, hogy mániákusan áldozatokat mutattak be nekik. Úgy tűnik, a khmerek is így tettek.
Ez teszi a zsidók és a judaizmus esetét olyan érdekessé. Két évszázadon át tartó válsággal kellett szembenézniük a római uralom alatt, Pompeius i. e. 63-as hódításától a Bar Kochba-felkelés i. sz. 135-ös összeomlásáig. Reménytelenül megosztottak voltak. Már jóval a Róma elleni nagy felkelés és a Második Templom lerombolása előtt a zsidók valami nagy katasztrófára számítottak.
Figyelemre méltó, hogy nem az áldozatokra koncentráltak megszállottan, mint a maják és a khmerek. Ehelyett az áldozatok helyettesítésére összpontosítottak. Az egyik ilyen a (גְּמִילוּת חֲסָדִים) gemilut chaszadim, a jótettek voltak. Rabbán Jochánán ben Zakkáj vigasztalta Rabbi Jehosuát – aki azon tűnődött, hogyan fog Izrael a bűneiért bocsánatot nyerni áldozatok nélkül – a következő szavakkal:
„Fiam, van egy másik, ugyanolyan hatékony engesztelésünk: a jótettek, ahogy meg van írva (Hóseá 6/6): »Jótéteményt akarok, nem áldozatot«” (Ávot deRabbi Nátán 4:5).
A másik a Tóra-tanulmányozás volt. A bölcsek úgy értelmezték Maleachi szavait (1/11) – „minden helyen füstölögtetnek, áldoznak az én nevemnek” –, hogy azok az áldozati törvényeket tanulmányozó tudósokra vonatkoznak (Menáchot 110a). „Aki felolvassa az áldozatok sorrendjét, az olyan, mintha ő hozta volna azokat” (Táánit 27b).
A harmadik pedig az imádság volt. Hóseá azt mondta:
„Vigyetek magatokkal szavakat és térjetek meg az Ö-valóhoz… hadd fizessünk tulkok helyett ajkainkkal” (Hóseá 14/2–3), utalva arra, hogy a szavak helyettesíthetik az áldozatot. A próféták és a bölcsek nyomán az imádság a Templom pusztulása után az áldozati szolgálat egyik fő helyettesítő formájává vált (vö. Hóseá 14/2–3; Talmud Jerusálmi, Beráchot 5:1).
A negyedik a (תְּשׁוּבָה) tesuva volt. A Zsoltárok (51/19) így szól:
„I-tennek vágóáldozatai: megtört lélek; megtört, zúzott szívet, oh I-ten, nem vetsz meg.”
Ebből a bölcsek azt a következtetést vonták le, hogy „ha valaki bűnbánatot tart, az úgy tekinthető, mintha felment volna Jeruzsálembe, felépítette volna a Templomot és az oltárt, és azon bemutatta volna a Tóra által előírt összes áldozatot” (Vájikrá Rábbá 7:2).
Az ötödik a böjt volt. Mivel az étel nélküliség csökkentette az ember zsír- és vérmennyiségét, ez az áldozat zsírjának és vérének helyettesítőjeként számított (Beráchot 17a).
A hatodik a (הַכנָסַת אוֹרְחִים) hachnaszat orchim, a vendégszeretet volt. „Amíg a Templom állt, az oltár engesztelte Izráelt, de most az ember asztala engeszteli őt” (Beráchot 55a). És így tovább.
Visszatekintve az a meglepő, hogy olyan bölcsek, mint Rabbán Jochánán ben Zakkáj, ahelyett, hogy megszállottan ragaszkodtak volna a múlthoz, inkább a legrosszabb forgatókönyv szerinti jövőre gondoltak. A „Cáv” hetiszakaszban felvetett nagy kérdés – amely a különféle áldozatokról szól – nem az, „Miért rendelték el egyáltalán az áldozatokat?”, hanem az, – tekintve, milyen központi szerepet játszottak Izrael vallási életében a Templom idején – hogyan tudott a judaizmus nélkülük fennmaradni? A rövid válasz az, hogy a próféták, a bölcsek és a középkori zsidó gondolkodók túlnyomó többsége felismerte, hogy az áldozatok a gondolkodás, a szív és a cselekedet folyamatainak szimbolikus megjelenései, amelyek más módon is kifejezhetők. A Tóra tanulmányozásával találkozhatunk I-ten akaratával, imádkozással szolgálhatjuk I-tent, jótékonysággal hozhatunk anyagi áldozatot, vendégszeretettel teremthetünk szent közösséget és így tovább.
A zsidók nem fordítottak hátat a múltnak. Imáikban még mindig folyamatosan hivatkoznak az áldozatokra. De nem ragaszkodtak a múlthoz. És nem menekültek az irracionalitásba sem. Átgondolták a jövőt és olyan intézményeket hoztak létre, mint a zsinagóga, a tanulóház és az iskola, amelyeket bárhol fel lehetett építeni, és amelyek még a legkedvezőtlenebb körülmények között is fenn tudták tartani a zsidó identitást. Ez nem kis teljesítmény. A világ legnagyobb civilizációi idővel mind kihaltak, míg a judaizmus mindig fennmaradt. Egy bizonyos értelemben ez biztosan az isteni gondviselés műve volt. De egy másik értelemben az olyan emberek előrelátásának köszönhető, mint Rabbán Jochánán ben Zakkáj, akik ellenálltak a kognitív összeomlásnak, megoldásokat alkottak a holnap problémáira, nem kerestek menedéket az irracionalitásban és csendben építették a zsidó jövőt.
Ez bizony tanulságos lehet a mai zsidó nép számára is: gondolkodjunk és tervezzünk generációkkal előre! Legalább 25 évre előre! Gondoljuk át a legrosszabb forgatókönyveket! Kérdezzük meg magunktól: mit tennénk, ha… A zsidó népet az mentette meg, hogy mély és rendíthetetlen hitük ellenére sem hagyták el soha a racionális gondolkodást, és a múlt iránti hűségük ellenére is folyamatosan a jövőt tervezték.
