A Hágádá bölcs fia jó kérdést tesz föl.
Azt kérdezi: miért ennyi részlet, szabály és apró előírás? Miért nem elég tudni, hogy az Örökkévaló kihozott minket Egyiptomból? A Hágádá válasza meglepő. Nem nagy elvet mond. Egy apró szabályt emel ki: a peszáchi áldozat után már nem eszünk semmit.
A mai széderen: az afikomán után már nem eszünk semmit. Elsőre ez alig látszik válasznak. A bölcs fiú a részletek értelmét kérdezi, és egy újabb részletet kap. Pedig éppen ez a válasz. A micva nemcsak akkor teljes, ha az ember megtette, hanem akkor is, ha nyomot hagyott benne. Ezért marad a mácá íze a szánkban.
Az afikománt a végén esszük. Utoljára. Hogy az íze velünk maradjon. Hogy ne keveredjen más ízek közé. Hogy pészach emléke ne tűnjön el rögtön az étkezés végén. A kivonulás emléke sem attól marad meg, hogy egyszer kimondjuk. Hanem attól, hogy az este rendje nem engedi elillanni.
Ezért a Hágádá nem elmélettel válaszol a bölcs fiú kérdésére, hanem gyakorlattal.
