„Ez legyen a törvény a poklosról megtisztulása napján” (3Móz 14,2).

A rossz ösztönét követő ember hazugságaival, vádaskodásaival és ártó beszédével nemcsak annak árt, akiről beszél, és azoknak, akikhez szavai eljutnak, hanem önmagának is.

Ahogy a Prédikátor mondja:

„Ha a kígyó megmar, mielőtt megbűvölnék, mit használ a varázsló nyelve?” (Préd 10,11).

Bölcseink a cáráátot nemcsak testi bajként olvasták, hanem intésként is. Nem véletlen, hogy a romboló beszédet látták benne.

Nem minden szó vétke ugyanaz. Más a hírhordás, más az ártó beszéd, és más a hamis rágalom. A láson hárá nem attól súlyos, hogy minden esetben hazug, hanem attól, hogy rombol. Igaz is lehet, és mégis tilos.

A sok beszéd sem azonos vele. De könnyen odavisz. Aki nem tudja fékezni a nyelvét, gyakran csak későn érti meg, mit mondott ki. Van, amikor az ember többet mond a kelleténél. Van, amikor éppen akkor szól, amikor hallgatnia kellene.

Salamon király mondja: „Még a bolond is bölcsnek látszik, ha hallgat” (Péld 17,28).

 

Rabban Simon ben Gámliél pedig ezt tanítja:

„Aki megsokasítja a beszédet, bűnt hoz magára” (Ávot 1,17).

 

Rabbi Akiva így fogalmaz: „A bölcsesség védőfala a hallgatás” (Ávot 3,13).

 

A Talmud is ugyanebbe az irányba mutat: „Ha a beszéd értéke egy szélá, a hallgatásé kettő” (Megillá 18a). Másutt még keményebben szólnak: ha a bölcseknek illik a hallgatás, mennyivel inkább azoknak, akikben nincs bölcsesség.

 

A rossz szó rendszerint nem a nyelven kezdődik. Előbb a szívben indul el. Ott, ahol az ember elveszíti a jóindulatot, és már nem akar tisztességgel nézni a másikra. Ezért az ártó beszéd ellen nem mindig a szófegyelem az első védelem, hanem valami mélyebb: az irgalom.

Egy ismert haszid történet szerint a berdicsevi Lévi Jichák rabbi egyszer szombaton meglátott egy zsidót, aki az utcán dohányzott. Rászólhatott volna. Meg is szégyeníthette volna. Nem ezt tette. Odafordult hozzá, és megkérdezte:
– Kedves barátom, talán elfelejtetted, hogy ma szombat van?

Az ember így felelt:
– Nem felejtettem el. Tudom, hogy ma szombat van.

A rabbi tovább próbálkozott:
– Talán nem tudod, hogy tilos dohányozni?

Az ember lesütötte a szemét, és csak ennyit mondott:
– Tudom.

Itt a rabbi megállt. Már nem a vita ideje volt, és nem is a feddésé. Eszébe juthatott a vers: „Ami görbe, azt nem lehet kiegyenesíteni, és ami hiányzik, azt nem lehet megszámolni” (Préd 1,15). És talán a próféta szava is: „Megmondta neked, ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Örökkévaló: csak azt, hogy igazságot cselekedj, szeresd az irgalmat, és alázatosan járj Isteneddel” (Mic 6,8).

Ekkor Lévi Jichák rabbi az égre emelte tekintetét, és így szólt:
– Világ Ura, nézd a te népedet, Izraelt. Ennek az embernek lett volna módja hazudni. Menteni magát. Kisebbíteni a vétkét. És mégsem tette. Nem hárított. Nem szépített. Igazat mondott. Hát nincs ebben valami ritka becsületesség?

Nem az a történet értelme, hogy a vétek megszűnik vétek lenni. És nem is az, hogy a tilalom félretehető. Hanem az, hogy a rabbi nemcsak azt látta meg, ami elromlott, hanem azt is, ami még ép maradt. Nem a bűnt mentegette, hanem az igazság maradékát kereste az emberben.

A nyelvvel sebet is lehet ejteni. És utat is lehet nyitni. Lehet vele hazudni, vádolni, megalázni. És lehet vele közelebb jutni az igazsághoz. Ezért nem elég a szavakra vigyázni. Arra is vigyázni kell, hogy miből beszél az ember.