Ijár hó 5, amelyet Izrael Függetlenségi Napjaként ünnepelnek, az idén a Gergely-naptár szerint április 22-én lesz. Egy nappal előtte, ijár 4-én, azaz április 21-én[1] emlékeznek meg a jisuv és a zsidó állam fegyveres erőinek hősi halottairól és a terror áldozatairól. Az emléknap jelképe egy ritka virág, amelyet egy több, mint kétezer évvel ezelőtti eseménnyel hoznak összefüggésbe.
A makkabeus felkelés csúcspontja Jeruzsálem visszafoglalása volt a szír görögök kezéből i. e. 165-ben. A hősies küzdelemben zsidó részről is sokan elestek. A legenda úgy tartja, hogy minden helyen, ahol egy makkabeus vére kiömlött, azonnal kinyílt egy kis vörös virág. Tavasszal kivirítanak ezek a virágok Izrael-szerte. Helichrysum sanguineum a latin nevük, ez a szalmagyopár közel 600 fajának egyike, héber elnevezésének fordítása pedig: a makkabeusok vörös vére (dam ha’makkabim ha’adom). Valójában maga a virág sárga, viszont a fedőlevelei vörösek.
Az államalapítás előtti héber nyelvű sajtót böngészve felfedezhetjük, hogy a makkabeusok vére kifejezés főleg cionista fiatalok előtt mondott lelkesítő beszédekben hangzott el. A szónokok arra utaltak, hogy a hős makkabeusok vére áramlik azoknak az ereiben, akik vissza akarnak térni őshazájukba, vagy már vissza is tértek, de rájuk fér a buzdítás.
A vörös virág és a harcban elesettek emlékének összekapcsolására más nemzeteknél vannak korábbi példák. Az Egyesült Királyságban az első világháború befejezése óta november 11-én, az Emlékezés napján (Remembrance Day) pipacsokkal emlékeznek a fegyveres erők hősi halottjaira. Erec Israelben olyan jelképet kerestek, amely nem utal a brit megszállók hagyományára, ugyanakkor kötődik a zsidó nép korábbi hőseihez, így esett a választás az említett virágra.
1948. május 14-én (5708. ijár hó 5.) Tel-Avivban, a Nemzeti Zsidó Tanács ülésén David Ben-Gurion ünnepélyesen bejelentette Izrael Állam megalakulását. A másnap kitört háború során a jeruzsálemi óváros zsidó negyede az Arab Légió támadásai következtében, súlyos harcok után arab kézre került. Sok zsidó katona fogságba esett, a civileket pedig elűzték otthonaikból. Ezt látván a Porát Joszef jesíva tanulói közös imádkozást szerveztek, hogy az Örökkévaló segítségét kérjék. Meglepetésükre azonban a jesíva vezetője, a nagytekintélyű Ezra Attiya rabbi (kb. 1887-1970) helytelenítette a szervezkedést.
A tanulók feltették a kérdést rabbijuknak, mi az oka ellenkezésének, hiszen köztudott, hogy ha az ember vészhelyzetbe kerül, akkor a Teremtőhöz fordul segítségért. A rabbi a következőket felelte: Amikor Izrael Egyiptomból menekülő gyermekei riadtan álltak a Nádas-tenger partján és az üldöző egyiptomi sereg már csaknem utolérte őket, nagy félelmében a nép imába kezdett és felkiáltott az Örökkévalóhoz. „És mondta az Örökkévaló Mózesnek: Mit kiáltasz hozzám? Szólj Izrael fiaihoz, hogy induljanak.” (Mózes II. 14. 15.) Mit jelentenek ezek a szavak: „Mit kiáltasz hozzám?” Hát kihez kiáltson Mózes, ha nem mennyei Istenünkhöz?
A tanulók figyelmesen hallgatták, és a rabbi így folytatta: Vajon van-e helye önmagában a panaszkiáltásnak és a fohásznak? A válasz itt van: „Szólj Izrael fiaihoz, hogy induljanak.” Ez annyit jelent, hogy valamit ténylegesen tenni is kell.
Az ima azt a reményt fejezi ki, hogy a számunkra kedvezőtlen körülmények jóra fordulhatnak, ezért: „Még ha éles kard nyugszik is valakinek a nyakán, ne akadályozza abban, hogy irgalomért imádkozzon” (Brachot 10a). Mindig reménykedhetünk abban, hogy imáink meghallgatásra találnak. Mégis van olyan helyzet – és erre utalt a jesíva vezetője –, amikor félre kell tenni az imát, hogy minden erőnket a valóság megváltoztatására – jelen esetben az otthon védelmére – fordíthassuk.
Jegyzet:
[1]A vallási ünnepekhez hasonlóan az említett emléknapokon is a Gergely-naptár szerinti előző este kezdődnek és a jelzett nap estjéig tartanak a rendezvények.
