Tisztelt rabbi, a kérdésem, vajon szabad-e haragudni Istenre akkor, amikor valamilyen szenvedés ér bennünket? Nagyon köszönöm a válaszát.

A rabbi válaszol: 

Ez az egyik legemberibb kérdés, amelyet valaki feltehet. Amikor veszteség ér bennünket, amikor betegség, gyász, csalódás vagy igazságtalanság sújt, természetes, hogy nemcsak szomorúságot érzünk, hanem dühöt is. Néha ezt a haragot Isten felé fordítjuk.

A Szentírásban újra és újra azt látjuk, hogy a legnagyobb emberek kérdeztek, tiltakoztak, sírtak Isten előtt. Jób például egyáltalán nem hallgatja el fájdalmát. A zsoltárokban Dávid király gyakran kiált fel amikor azt mondja: „Miért rejted el arcodat?” Ezek a szavak egyáltalán nem hitetlenségből fakadnak, hanem kapcsolatból. Az ember csak arra haragszik igazán, aki fontos neki.

A Tóra nem azt várja az embertől, hogy elfojtsa érzéseit, hanem azt, hogy vigye azokat Isten elé. Lehet úgy imádkozni, hogy valaki nem talál szép szavakat. Lehet csak csendben ülni, könnyek között. Lehet azt mondani: „Nem értem, miért történik ez.”

Fontos azonban, hogy a harag ne váljon végleges elfordulássá. Meggyőződésem, a gyógyulás útja abban áll, hogy kérdéseink mögött újra elkezdjük keresni a kapcsolatot. Személyes tapasztalatból is nagyon jól tudom, sokszor nem kapunk választ arra, miért történt velünk, ami történt, de megtapasztalhatjuk, hogy nem maradtunk benne egyedül.

A zsidó közösség szerepe ilyenkor különösen fontos, mert a szomorú vagy szenvedő ember nem mindig tud hinni, ezért a közösség „hisz helyette” amikor imádkozik érte.

Ezért a válaszom, hogy igen, szabad haragudni Istenre. Ő elég nagy ahhoz, hogy elbírja a kérdéseinket. De ne álljunk meg a haragnál. A haragból lehet ima, az imából lehet gyógyulás, a gyógyulásból pedig új, mélyebb hit tud fakadni.

A rabbi